KENDŐ A FÁRA

Nincs birtoklásvágy.

Sosem volt, vagy mégis?

Kiveszett belőlem.

Megmaradt képeket néztem

letűnt korokból.

Szellemet idéztem

távoli városokból,

ahogy zsebkendőt kötök

hegyi patak melletti

kiszáradt fára,

örmény hegyekben.

Repültem, cikáztam a

képzeletben, túl

óceánokon, áthajózottakon,

s a nagyzenekar

a három hattyú táncát

játszotta épp.

Csajkovszkijtól.

Tapasztalatom is van.

Fejben mindenre elég.

A házimoziim

rég helyükre tettem,

lemostam a

rájuk száradt mázat,

ragasztottam egy sornyi

újonnan kreáltat,

képzeteket,

hogy eltakarítsam majd azokat is,

kellő időben.

Csodás adottság,

ki tudja honnan?

Látom a szépet mindennapjaimban,

s a keservet is egyenes gerinccel

tudom megélni.

Félni megtanultam, könnyű volt.

Ma elbánok már a félelemmel.

Saját, megmaradt parazsam

viszem,

tenyerem égeti,

csontig hagy nyomot

melegségiben.

Nagy-ritkán

azt a leányt is látom,

karcsú, vékony,

szép magyart,

ahogy kendőjét köti az enyém mellé,

kiszáradt fára, patakparton,

Hazától távol,

Örményországban,

kicsinnyel a hóhatár alatt....

Balog Gábor

-csataloo-

2021.09.08.