SORBAN, VÁRAKOZÓBAN

A nap is lemenni készült,

s az ötsebesnek már semmi nem fájt.

Mezítelen,

egyetlen gyolccsal takart testén

furcsa bíbor volt tűnő fény.

Hosszú éj várt reá.

Tudata?

Messze járhatott,

ha ébernek mondható volt az állapot,

feje lekókadt, lehelet eltűnt.

Kimúlt.

Bevégeztetett.

Ő az ősöm!

Alkotóm egyetlen fia.

Ha akar, rokonságot megtagad,

ha tetszik, ölel magához,

repít ismeretlenekbe,

hol óda lesz elégiából,

s költészetemből kaptafa.

Tömeg már nem ordít „feszíts meg őt”,

szétszéled.

Elmegy haza.

A testet, keresztről levettet

balzsammal keni

Magdaléna és Mária.

Raknák ásott verembe,

de arra nincs olyan!

Csak barlang. Előtte szikla.

A háttérben? Isten angyala!

Holt test vár,

hogy újra megszülessen.

Kétezer évünk Karácsonya!

Elmegy, visszajön,

hogy évente megfeszítsék,

koronát fején tövisből

csillagködökre váltsa

gyarlóság, hit, igazság, gazság,

szerelem, tétovaság,

tudás és balgaság.

Hiúság, babér, pálmaág.

Szamár és sok milliónyi halász.

A hűség.

Valóság és mitológia.

Balog Gábor

-csataloo-

A Pécsi Nagy Lajos Gimnázium irodalom óráiról negyedikesként, hatvannyolcban, tán okkal kitiltott volt diákja.

2022.11.12. 8:42