HABANERO

Ők mind úgy szakadtak ki belőlem

mint utam során a porpamacsok a gáton.

Dallamok nyári est szürkületében,

ígéretek, amik majd felnőnek,

valahol távol, messze tőlem.

Eszemmel felfogom, s tán több is!

Tudom, merre kerültek, s azt, hogy

gondos kezek nevelték őket.

Át, változó évszakok között

kaptak enni és inni is,

szedhettek magukra jó tudást,

a boldogulás nehéz szakaszát

beccsel, sikerrel vették.

Felnőttek.

Szerettem volna látni őket,

ahogy egykoron,

még kicsinyként a fényre törtek,

szökkentek lombos bokorrá vágyaik,

szerelmük előtt letérdepeltek,

préseltek magukba, s magukból új életet.

Nem lehetett.

Fénykép nem készült róluk ott, messze.

Tán képzelet szülte, rám, nekem szabott

mese, hogy élnek

azok a kicsiny legények-leányok,

mint egykor,

kilenc centiméteres műanyagcserépben,

az udvaromon.

Balog Gábor

-csataloo-

2022.09.09. 11:37