ANYÁMNÁL

Ahogy az elköltözöttek száma nő,

egyre több a temető, ahová bejárok

évente egyszer, mert az elmenteknek

elég ez is, ha emlékük őrzöm máshol is,

és tegyük hozzá, a lustaság, a munka

és ezer egyéb kifogás is kereshető,

hogy miért inkább az otthon melege,

s nem a temető az erősebb vonzás.

Anyámnál jártam, szép nő volt egykor,

tudom, mert meglestem

kamaszfiúként, egyszer kulcslukon,

és rácsodálkoztam a fürdés utáni

test körött ragyogó glóriára.

Csendesszavú, szép szülőm

negyven éve pihen mozdulatlan,

és nem készül soha rá, ha meglátogatjuk.

Nem tudok róla semmit,

amit megélt, nekem titok maradt,

gyermekként nem tehettem fel

velős, nagy kérdéseket,

s magától ő ugyan, miért mondta volna el

lányságát, ébredését,

egy, vagy más szerelmeket,

és azt, hogyan kell figyelnem arra,

hogy a változások között,

betartva minden értékes tanácsot,

kapott tudáshoz hű maradjak.

- Csak elköltözött.-

Pöröltem nemegyszer vele,

ő lenn, én idefenn, hogy nem volt joga

engedni hívó parancsnak,

és gyenge volt és gyáva,

és hideg templomokban végigtérdepelt

misék, hiábavolt idő mind, és az otthonába

gyilkosan lopódzó kaszást

seprűvel kellett volna űznie,

s mert erős is volt, most itt lenne vélünk,

fenn a fényben, foghatná kezem,

és először én ölelném, csak aztán, idővel,

betelvén kedves illatával

engednék közelebb minden utánam jövőt,

elsőszülöttem, kisebbik fiam,

és két unokáját.

Mint évente egyszer, vele beszélgetek,

mondom sorban a tegnap telt időt,

s a temetőkert útján félszemmel lesem,

ahogy sárga aranyport,

hullott platánlevelet kerget a szél.

Végiggondolom, hogy

az örök világosság csak gyertyafény,

és kihuny az is,

ha elfogy a mécsből a faggyú,

vagy többet nem jövök…

bgj. 2005.11.20.