A HETEDIK NAP DÉLUTÁNJÁN

Pihenés után

felébredt,

nyújtózkodott,

Földjére nézett,

és elámult:

Ádám a nőt

hajkurássza,

egyetlen barátja meg

egy kígyóval hetyeg!

Állatai?

Ölnek, rabolnak!

Madarai?

Lopnak,

kivándorolnak!

Halai? Hang nélkül

zokognak,

a sok bogár,

tengernyi sáska,

zöld füvét

mind felzabálja!

Tengerei

elmossák partjait,

Napja felhők

mögé bújik,

s a Hold,

meg a csillagok,

megfakult díszlet,

egy sem ragyog!

Dühében, kapta Évát,

kivette belőle

a bordát,

– eldobta.

Hamut-sarat

Ádámból kimosta,

nem is maradt,

csak élettelen

massza,

semmi szélén

apró kupacba’.

Állatait mind

levadászta,

A sok angyal

meg látta:

Ez most dühös!

Dögtetemtől büdös

Földjét lepette

tengerével,

csillagos egével

sem bíbelődött:

A Holdat

partvissal leverte,

a Napot meg

lazán zsebre tette.

„Hülye egy ötlet volt!”

– mondta mérgiben –

„Játszani, Isten képiben!”

BGJ.2008.04.25.