BÁL

Ott sorakoznak mind, palotáshoz,

cifra ruhában az emlékeim.

Bál éjszaka van februárban,

koponyám széles ürege – terem,

benne helyük bérelten adott.

A sok folyosón, lezárt

lakatok mind leverve.

Jöhetnek elő!

Jönnek is sorban

az éjjeli maszkok,

álarc takar időt,

megjelenést.

Szebbít, ha kell,

és szoknyafodorba

rejti a rég megtagadottat.

Az üreg szülötte valamennyi,

én alkottam,

hozzám közeli mind,

kinek, mi a súlya,

csak hangulatom

mérlege dönti.

Látom, a szándék,

- vidítani jönnek,

és kész keresztrefeszülni

értem a zöm -,

de szemükben érzem a

félszt: a misszió,

tánc hozadéka kétesélyes.

A múltat látni

sokszor nem öröm!

Régi hibák nőnek piramissá,

előttük kopottan kuporog

lőtt orrú macskám, a szfinx,

magasztos zene szép ütemébe

csukott szájjal is

belenyávog.

Tartsuk meg

az éjjeli bált most!

Táncoljatok, emlékeim!

Minden szerelmem

hajdani képe

fogd kezén az utánad jövőt,

s a fáklyavivőt

próbáld meg nem utálni!

Te hajnali napfény

fodra folyón,

vidd táncba az éjszaka árnyát,

Te hang, gyermekem

egykori hangja,

sikító süvöltő

nyárbani füttyszó,

te a csendet

(mi kedvesem mellett,

az aktus után lett

seregeteknek jó katonája),

a csendet öleld!

Tartsatok őrülten felszabadult,

agyamegbomlott víg mulatást,

folyjék a bor, a cehhet én állom,

mert rendet és elszámolást

kívánok tenni fejemben,

hogy megtehessem

az átlagolást!

BGJ.2006.02.26.