SZULÁK

A nagy érzelemtől

nehéz szabadulni.

Mint zöldje teljében búzaszálat

a feltörekvő szulák,

szép, orsós tekerccsel

fon körbe,

s kalászkezdemény alatt

bont fehér virágot.

Búzaszál, mi más,

mint magam,

mezőn, mellettem

tengernyi társsal.

Csak fejek összebújása

adott.

Az intimitás is szél dolga,

véletlen válogat,

rokon-viszonyba,

kivel kerülhetünk.

Visszajelzés sincs soha,

hogy így, vagy úgy

volt a jó.

A cél, magot nevelni,

de ölelni esélyt sem adott

az evolúció.

Már sárgulunk,

mikor talpunknál kinő

valami szívet derítő

idegen,

csiklandón kiválaszt,

és annyi társ közül

pont engem fon magához,

begyűrűz, szorít.

Csaló szulákom!

Nem nekem

nyitsz annyi virágot:

csak magadnak,

s mellettem, sok

egyívású közt,

még néhány elkábított

búzaszált fojtó

rokon csalónak!

Nagy érzelem!

Tartalak, megéltelek.

És- szulákkal befont kalász -

várom az aratást.

BGJ.2007.10.11.