A HUO-TO FOLYÓNÁL

A Mester, s a tanítvány

némán nézték a folyót.

Ez volt a tanítás, aznapra.

A csönd, a zöld, a fű,

a fák, meg odalenn,

a sziklás hegyoldal aljában

az élet, a víz,

a hangtalan,

szemmel nem érzékelhető,

mégis létező változás,

felhők lassú mozgása

elképesztően azúr,

tiszta égen, s lélekben

béke, megannyi kérdés

megfogalmazása,

röpke élte és halála is

mindnek ugyanott.

A tanítvány, ifjú,

meggondolatlan,

valahogy most kibírta.

Végig hallgatott.

S ahogy a gong hangja

a csöndbe beleúszott,

a Mester szólt:

Lecke vége!

Tudd, sehová nincs se út,

se visszaút!

Minden érzékeink

esendő csalása!

Mint arcodnak mása

celládba becsempészett

tükörben!

Időben sincs, s térben is

más, amit majd,

mert kíváncsi vagy,

s visszamennél keresni,

megtalálsz,

s hiszed boldogan megtaláltnak!

Amin ma jársz,

az is példabeszédek kövezte,

álom, félrevezetés,

de menj tovább rajta bátran!

Ha sarud elkopik, ne félj,

lesz új helyette,

s ha mégsem?

Ember! Ki figyelhet erre,

ha látta,

innen, a szirtről a csendet, a füvet,

a fákat, felhők változását,

oda sem figyelve,

s lenn, ott lenn,

az életet, a folyót, a vizet,

ahogy innen, fentről

nem érzékelhetőn,

minden pillanatában tudottan,

okos fejedbe raktározottan

változik?

A tanítvány két kezét összetette,

mélyen meghajolt.

Nem szólt!

Mester lehet még belőle,

gondolta Mester.

Balog Gábor

-csataloo-

2021.04.13.