VIHAR

Fenn kezdődött, a fellegekben,

vagy a hálószobában,

a felgyűlt időben,

évszakváltásban,

és szokatlanul, télidőben,

először villámlott és dörgött,

aztán se nem villámlott,

se nem dörgött,

és nagy szemekben víz,

meg izzadtságcseppek

dörzsölődtek egymáshoz,

csupa töltés-éléskamra volt az ég,

ahova benyúlni sem kellett a

fényért, a villanásért,

s az azt kísérő égi szózatért.

Csönd is volt a háborúban,

semmi enyészet csendje,

csak ritka szünet,

mikor a szemünk is nyitni mertük,

csak a teraszon rettegett

a Karácsonyra már odakészített

kivágott, szép,

de szűk pénztárcához mért lucfenyő,

nem is értettem mitől, hisz'

már kivágták!

Az isten szeme-haragja nézett le rám akkor?

Először féltem, aztán beleszoktam,

tág szemmel vártam a villanást,

és a dobhártyarepesztő

nagy durr-t, ami a kapu előtt,

húsz éves,

piros, oroszos bogyókat évente hozó

berkenyém metszette ketté,

nagytotálban.

Felkeltem, a nőt is betakartam,

ablakon redőnyt nála lehúztam,

és úgy, mezítelen,

télelő öt fokos hidegében,

mezítláb kimentem,

megöleltem a még füstölgő,

friss halottat.

Karcsú törzsét karomba zártam,

megköszöntem, hogy nálam élt,

és tudtam, a másnap reggelén

munkásruhában, láncfűrésszel,

nyitom az újat, a jövőt,

ami megismerhetetlen,

de jónál jobb szívvel is vállalom,

mert enyém, nekem megírt,

belőlem, tartásomból is építgetett,

s ha nem csodás lesz, amit kétellek erősen,

akkor „kisnyúl”, majd alakítgatom.

Augusztus István-várásában telik napom,

új segédeszközöm változott,

billentyűzet beosztását

lassan, de biztosan szokom,

dioptriákra figyelve

gépelek vakon. Új tudás,

mindenről, ami eszembe jut.

Majd egyszer,

elbeszélgetünk vihar-mentes időben, őszben,

minden fogadalmaim

tanúival.

Balog Gábor

-csataloo-

2021.08.15.