JELENTÉSEK KÖNYVE XII.

(Mirian emléke)

Tudom, olvasol.

Nézed vergődésem a mában.

A nyárban oly szőke szép hajad

lassan elpirul szöggel szélre vert

sok szavamtól.

Zauberton vörös őszét

festi arcod köré

új hajkoronád.

Jelentek újra.

Ez a dolgom.

A vizekben, most izmosodó

Kundok fúrnak meg minden, ha jót.

Lászlók hajszolnak fürge csapattal

pár betelepültet,

rég honosított besenyőt.

A kunok, nagy vígan,

almával, tyúkkal raknak meg Kötönyt,

és kiárusítják a lányokat.

Szemere nyugdíját visszavonták,

most Huszt rekonstrukcióján

játszik felügyelőt.

Dugonics, beköltözött megosztott

Klapka várba,

magányát unja.

Beszerzett tucatnyi buncsukot

és ugrik naponta.

Mit se vár törökre.

Röpke józan pillanatokra

visszajár borozni Krúdy, Óbudára,

s Visegrád magányát oldja

az első,

telet hirdető varjakra várva

a hegyoldalban Áprily.

A túlparton, Vácott, Világos

vezénylő-kapitánya

vettet kártyát képeslapokból

százévesen.

Csak Botticelli Vénusza

(földrajzot nem tanult)

téveszti Ciprust,

kel ki habokból, hogy lássam,

változatlanul – nálam.

Itt, Horányban.

Balog Gábor

-csataloo-

2011.08.03.