HOLDMESE

A Hold, az összetartozás és a hűség, az örök önállóság és az igazi összetartozás példaképe, fenn járta útját a téli égen. Kerengő keserve, a napi robot évmilliók óta választotta el szerelmétől, a Földtől, s azon a földlakóktól is.

Hogy viselni tudja szerelme beteljesülésének kegyetlen hosszú megtagadottságát, minden felhőmentes éjszakán egyetlen kivételes ezüstsugárba sűrítette vágyait és bánatait, s azt fiatal nő, leányalakban küldte el távoli kedveséhez.

A nőalak az arányok precíz, kivételesen szép, tiszta ezüstleánya volt. Nem hideg, mint a fém ezüstje, szerelmes és forró belül. Arca okosan szép, nem élettől elszakított, éteri. Csendes vágyat, az idők, a magány és a beteljesületlen örök szerelem mindentudását lágy arcvonásokban megrajzoló arc.

Teste, az ezüst színű test, az ember-test mezítelen! Íveiben formáiban élt a lenti világ emberről alkotott, ember-alkotott képzeletvilágának összes eszmeképe. A Holdnak, megalkotójának volt ideje bőven megtanulni, mi az, amit a lenti embertömeg a legszebbnek tart. Vágyakat, szépségideálokat formázott egybe, abból alakította ki önmagát, a földre küldött éjjeli Holdleányt, Szelénát.

Hosszú, az örök szereleme körül keringő útján kitanulta lenti szerelme összes alakváltozásait. Megjelenéseit emberalakban, férfitestben. Milliárdnyi embertest között abban az egyben, akit a Föld neki, az ő, Szeléna megjelenésének gyúrt magából, küldött holdas éjeken, zöld, ezüst holdfénnyel álomba ringatott széles fűmezőkben, mezítelen, éjféli randevúra.

A két, egymást másképp el nem érő, a szerelmes így találkozott ezredévek óta. Így, emberalakban ölelkeztek, bújtak egymásba, felejtették el a Távolságot, az Időt. Szeretkeztek, ahogy az emberek. Míg az ölelkezés tartott, a csillagvilágban két porszemnyi, mégis óriási gömb, szikladarabban, élő szív, emberszív dobogott......

Volt a földön egy leány. Olyan, mint Szeléna.

Okos, szép, életre termett szikra, jóság, szépség, emberség csöpp anyagban emberi létezése. Halandó, csillagvilágokban semminek nevezhető pillanat-életkeretbe született. Felnövő, élni akaró, útkereső. Dolgos álmodozó. Lány aki megszépíteni megtartani a szépben kívánta a Földet. Lány, akinek lépte nyomán életre keltek virágok, talpa alá csendesen hajlott a fű, arcára levélfátylat borítottak fák-cserjék levelei, ha égette a nap nagyon. Lány, aki élni, boldogulni akart az emberek között.

Örök vágyát, hogy életet adjon, újat, embergyerekben, a sors nem adta meg. Álmát, hogy a föld gazdagságából nagyobb darabka jusson neki, mint kapott, a társak az emberek kapzsisága hiúsította meg. Élte életét változó társakkal, monoton szürkeségben sokáig, míg egyszer rátalált a szerelem.

Nem az addig ismert, addig megélt félszerelemek! Az igazi, a mindent átíró, átértékelő érzés, az Esély, a Kiút, a Boldogság kézzel, kezekkel fogható valósága. Ez a szerelem jött, s ő elfogadta.

Varázsütésre minden megváltozott! Mindig hazug tükrei végre a valóságot mutatták, ha beléjük nézett! Karjából mosolyogtak rá rég megszült gyermekei, a kertek, rétek, mezők! Testében vágyak gyúltak, karjai közt beteljesültek az álmok. A sajátjai.

Mint csoda, önmaga lett a nagyvilág! A földrészek, az óceánok, a növény-, s az állatvilág, a természet szépségei és a minden embertársából a jó, egybegyúrva.

A szerelem tollat adott kezébe, s ő leírta változásait. Elpanaszolta megélt keserveit és meglátta megérezte értelmét a változásnak. A szerelem útmutatót adott útvesztőiben. Könnyen járható, szép utat a boldogság felé.

A lány örökre elfelejtett félni. Sírásra hajlamos két szép szeméből a könny elapadt. Homlokán a gondok redőit átvették, formálták, kisimították az érzés, s a társ csókjai. Végre-végre, először beleölelkezhetett a kölcsönösség ringatásába, lett Patak, lett Platánka, lett társa Boldog Időnek.

A találkozás nem puszta szerencse volt!

Jussát adta meg neki a Sors.

Itt a mese vége! Fogd kézen, szorítsd jól kezét-testét magadhoz, s fuss a fénybe véle!

Nem mese!

Gábor

2023.12.30 5:42