KARÁCSONYI ARCOK

Oly megható,

ahogy megidézem

a fiúk, fiaim arcait

szenteste napján!

Kicsik még.

Nem látszik

a tizenhat év közöttük.

Nem látszik a két anya sem,

mára már elment

mind a kettő,

ha élnek – csak odafenn.

Csak az áhítat

világít fiaim szemében,

a csodalátás.

Én istenembernek,

hatalmas mágusnak

képzelem magam,

Részem van

abban, hogy

az a csillogás

szemükbe ült,

az ünnep dalai befészkelték

maguk fülükbe,

hogy gyermektorokból

szálljanak-repüljenek

a fán a díszek,

a régi karácsonyok,

no meg az ismeretlen,

újak, a jövő

és az Isten felé.

A fiúk már nagyok!

Elvesztek valahol.

És hiába hiszem, hogy én

mozdulatlan és örökkön

egyhelybenálló

vagyok változó időben!

Nem úgy van!

Múlttól, jelentől

fosztott, vad, kényszeres

rohanás vagyok.

Lábam, és szívem

sem bírja már,

de futok,

mert hiszem,

utolérem

a biztos jövőt,

s az örökkévalóságig

ölelhetem majd,

mint örökkön várt,

szép,

ó, de nagyon szép szeretőt.

Balog Gábor

-csataloo-

2023.12.25. 17:15