EGYSZER

Egyszer,

úgy négy napi járóföldre a boldogságtól,

éreztem, elnehezedik a lábam.

Valami kéz vállamról levette tarisznyám,

amiben gondjaim gyűjtögettem,

és felemelt.

Felemelt nagyon magasra.

Egy felhő szélére fektetett

kopott farmeremben, piros-kék kockás ingben.

Hang szólt, hallhatatlan:

Te a forrást keresed, tudom!

Most nézz le, s látod majd a patakot

amiben először megfürödtél,

és látod a hosszú utat is, amit

megtettél idáig.

Látod majd a virágokat útjaid széliben,

és a köveket, amikben rendre botlottál nagyot,

elestél, s erőre kapva felkeltél,

mentél tovább.

Mindet látni fogsz!

A tarisznyát is a gondjaiddal

a gátoldalban hagyottan.

Úgy tettem, s valóban láttam mindent.

Aztán, gondoltam, megnézem azt

a maradék négy nap járóföldnyi utat

a boldogságig, de súlytalan testtel

belesüppedtem a felhőbe.

Semmi sem láttam,

csak éreztem felettem

a láthatatlan mosolyog vakságomon.

A gomolygó pára tükröt tartott elém.

Felvillant benne saját,

mosolygó, boldog arcom.

Erre emlékezem.

Később

egy fehér lepedőn találtam magam,

mellettem emberek jöttek-mentek.

Aludtam ébren.

Vaságyon. Az ágy mellett ott

volt tarisznyám begyűjtött gondjaimmal.

Egy sem hiányzott!

Pontosan tudtam,

még négy nap járóföld van előttem

a patak mellett a forrásig.

Virágok között és buktatókkal

pár korty markomba csorgó

hűs forrásvízért az élet vizéből.

Balog Gábor

-csataloo-

2026. 01. 04