TÉLI ÉJ

Enyhe északi szél

fújja kémények párafüstjét.

Kék-fekete égen fehér csík mutatja

merre van meleg, kinél fűtenek,

s hol alszik a tűz,

fagyoskodik a bentlakó.

Magunkra húzott takaró alatt is látom

a nekem-anyát, a nőt, a szeretőt.

Álom nem csiklandozza orrát,

én sem mozdulok.

Becsukott szemmel érzem

a sok egybefüggő,

egymáshoz kapcsolódó,

szép egészet alkotó formát,

kecses lábfejeket, hosszú combokat,

formás domborulatát fenéknek

s látom homlokom mögött

a takaró alatt megbúvó melleket.

Csak a kedves arc és

a kifésült hosszú haj,

amin végigbandukol a Hold ezüstje.

Bujtogat, leheljek csókot az ajkakra.

Nem teszem!

Nehéz, keserves napok után pihen,

ébressze majd a hajnal, ne én!

Csöndkalapács apró ütéseivel

csöndházat ácsol a tetőablakon

ezernyi hófehér télpihe.

Mielőtt végképp átölelne a

mozdulatlan éjjel,

még kérdés motoszkál bennem.

Miért hívják a szeretkezést csatának,

hisz csata a háborúban van csak,

a szerelem pedig

a legszentebb béke?!

Balog Gábor

-csataloo-

2026. 01. 21