AZ ÉRKEZŐ

Láttam!

A dombra fölfelé ment.

A dombra, ahol egykoron három

kereszt tartotta testét

gyilkos ösztönnek, s a megváltás

kényszerének.

Vállán a megszokott, kopott

tarisznya, benne falatka kenyér az útra,

és elmúló életének csomagolt képei.

Elalvás előtt szóltam kedveseinek,

a föntieknek – ők mindig figyelnek –

jó ember készülődik odafentre.

Meséltem ismert és tudott örömeit,

szóltam hányatottsága keserveiről.

Láttattam kisgyerekként

felnőni szigorú szabályok között,

Mutattam hittől sugárzó arcát,

s a törekvést, hogy idelenn

egyről a kettőre jusson.

Soha más kárára, becsületesen!

Meséltem arról, kiket tanított,

milyenek voltak szerelmei,

szívének mely tárházában

rejtette kincseit,

kiknek adott belőlük,

kiket várt haza otthonába,

és mily későn tanult meg

árral szemben úszni.

Hallom! Valakit szólít!

"Jaj, Veronika hol a kendőd!

Szükség van rá most nagyon!

A lemenő nap is túl forrón éget,

és sok ez a súly a vállamon!

Jaj, Veronika! Hallod a hangom?

Csend van és senki nem követ

A távolban vihar készül, érzem,

ma még megázom egyszer,

meglehet!"

Jaj, Veronika, de szép is volt

Isten világa itt lenn!

Az olajfák, a szőlő, a sárga homok!

A semmiből hirtelen jött

rohanó ár a vádiban

és a folyó a halakkal arra messze lenn!

Az aratás-ünnepek, táncok, ölelkezések!

Az éjszakák Dávid kertjeiben!"

Féltem!

Vannak hívó szavak, amikre

ritkán érkezik visszhang.

A hívó szó biztos bizonytalanság

tudatlanoknak.

A hívő megy tovább kijelölt úton,

és dudorászik.

Csöndben énekel

tavaszi, virágos mezőkről.

Úgy ballag el.

Balog Gábor

-csataloo-

2026. 01. 30