ÓLOMKATONA A NACHTKASZLIN

 

Az ólomkatona csak áll.

Féllábbal, „vigyázz”-ban őrzi az éjszakát

és ráérő időben a nappalt.

Szuronyt feszesen szorítva

kéri bebocsátó passzusom jelenbe,

ágyba, vagy irodalomba éppen.

Festett cifra mentén a gombok rezek.

Vágyak, álomezredek fölött

parancsol a silbak, éji őr.

 

Az éjjeliszekrényen

a gyertya riadtan pislog.

Visszatartja a belé préselt illatesszenciákat.

Tudja, látlak

kéj-képpel magad keresni bennem,

arasszal mérhető összetartozásban.

 

Az egésszel tisztában van az őr.

Látta százszor, hogyan varázsol

redős homlokra simaságot,

sima homlokra ráncot

kiharcolt megelégedettség.

 

Éji ablakban, még fényben szedett virág.

Játssza  rókatáncát,

hajnalig tartó haláltusáját,

hogy elaludjon.

Mint te, leszedettem!

 

Megint tettem valami jót.

Mellékes, és tények között feljegyezni sem kell,

hogy élveztem én is.