A PORONDSZÉLEN

 

Megint nem vagy itt.

Neked öntöztem táppal korlát muskátliit.

Virágban mind. Piros vérben,

rózsaszínben,

megannyi hamis labdarózsa

a télben.

A porondon gondolkodok.

Deszkaszínpad szélére ülve,

lógázva lábat.

Verset mesélek neked.

Hiteim, hitetlenségem ismered,

Magam neveltem mindet.

Neked.

 

Még alig voltál.

Homokoztál a kislapáttal.

Szólni tanultál, hogy egyszeregy,

a gazda rétre megy,

és, a fia is vele.

 

Vártalak.

Figyeltem minden léptedet.

Láttam, ahogy a vonót veszed kezedbe,

hogy Paganinit ültess

értő fülekbe, vagy mutasd a csellót,

befogva, hogy pengjen a húrja

éteri szépen.

 

Hosszú út.

Hazaértem. A deszkaszélen

kimázolt arcról könny potyog.

Belül, mit nem lát közönség,

a lélek motyog valami evoét.

Evoét.

Hogyan köszönjem meg a létezésed,

ha jössz!