JELENTÉSEK KÖNYVE XVIII.

(telente kétszáz)

 

Elment az utolsó hajó.

Tart az éjszaka.

A Pestről kiebrudalt

menedék-laka: „kis lak áll”,

ahol szokott.

A kályha fát eszik három helyett,

és sűrű hófelleget vár

a mellette fázó, hogy

áldásként hozzon védőréteget

vastetőn, fehér takaró.

 

Se rádió, se képdoboz.

Beszűkült elme körbejár, bogoz

talányokat némi múltidőkből,

mantrát mond, könyörög

legjobb istenekhez:

Ne hagyj, hagyjatok egyedül!

Kéri a csendet, hogy átölelje.

(A csend megteszi.

Semmibe van neki:

„S hogy örül az istenadta!”)

 

Minden vérvonal beszűkült.

Összes rossz tett egybegyűjtve.

Mint képeskönyv,

csukott szem előtt

vonul előtte,

s nem megválást hoz

vétkek beismerése, csak poklokat.

 

A kalapból tegnap rángatott elő

fél falat, önünneplésekről

megmaradt mignont a tolvaj.

A mázon rózsát hint

szegények közé a szent.

A rózsa színe fakult.

Postás integet,

kacsintgat közalkalmazottra,

és nagy béke jön a kitaszítottra,

meg gömbös fenyőfa!

Krisztus, egészen apró,

Fehér és hideg!

 

Két rágyújtás között,

lángban, vagy hosszú fagyban,

elalvó lélek testében,

csillagegétől fosztott jászlak kisdede

az idén sok ajtón kopogtat...