ÍGÉRET

 

Egyszer megjövök.

Kalap lesz rajtam, meg viharkabát.

Sárga, mint a csillagok

amiket hozok majd zsebbe rejtetten,

mint csokor ibolyát,

hisz azt is csak onnan izzadtam elő minden találkozáskor.

Majd állok előtted.

Nézni foglak, és szememben olvashatod

a messzejárt útjait, az árokpartokat,

hajlongó füveket szedhetsz szálanként szememből.

Teleültetheted velük a kerted!

Mindig elfelejted, hogy útra küldtél.

Saját utamra nélküled

és idegeneknek súgtad csak fülbe a gyónást,

hogy nem úgy akartad!

Nézz rám majd, ha állok előtted,

mert megjövök! Nézz!

Jusson eszedbe a zsibongó park néma csendje,

a telt utca harsogását elnyomó snitt,

ahogy futottál szélre tett ember és szó után,

mikor befordultam azon a harmincakárhány éve lebontott

utcasarkon,

hogy kérésed betartva elveszítselek.