SZABAD...

Így karácsony előtt

sem okom, sem késztetésem nem volt elhajolni.

Stílszerűen csak egy nyeletnyi grappát

küldtem le kétszer,

olaszosan,

vagy mondjuk úgy,

rátukmáltam a míves üvegre

a kétszer ad, ki gyorsan ad szabályt,

Aztán???

Néhány szívemhez kedvest telefonvégre kaptam,

s a londonival

messze nem banális jókívánságokat cseréltünk,

mint árkosi vásáron a kupec lovát,

némi fenyővízre való pinkapénzre.

A messzi, svédországival, hogy milyen lenne,

hogyan csinálnánk, ha mindent újrakezdenénk,

és szép meglepetés volt,

hogy nála vendégeskedett

a hajóssá vadult, vagy szelídült iskolatárs,

annak ma is szép szerelme,

akiért ácsingóztam is, én is, nem egyszer.

Sikertelen.

Mindenesetre jó volt,

hogy megállapíthattam,

kurvára szerencsés voltam-maradtam,

mert olyan szép, sudár lányokat nem termett

egy táj összes gimnáziuma sem,

mint a miénk, s ott is az osztály, ahová jártunk.

Ők vigyorogva, de büszkén megjegyezték, hogy mit sem változtam,

farok vagyok

(nem így mondták)!

aztán

meghallgattam az egyetlen-egy, szerelmem

depi-rohama keserveit,

és szégyenkeztem,

előbb miért nem hagytam a sorsválasztást

eszemmel szemben érvényesülni

(itt bevillant Béjudit, és az igazmondások összes átka),

és hallgattam a tőlem mindössze ötvenhatezer szabványos karnyújtásnyira élő

kedves jajkiáltását egekre.

Perverz módon bár akartam,

észre sem vettem, hogy az egek én vagyok.

Valahol, valami kicsinke, kéken.

Holnap, napindításkor még elmegyek, beszerzek

nagy csokor vágott virágot, mert én lettem

nem csak a hónap, az év, de az élet dolgozója is,

csupán azért, mert ajándéka az én esélyem.

Az, hogy élek. Érted? Élek!