FÉLLÁBBAL

Minden útjaimon a legnehezebbet

vettem keresztre magamnak.

Inkább a hülye naivitás vezérelt,

mint ráció.

A fellegekkel akartam vándorolni,

onnan, rajtuk ülve látni

mi a jó. (mi nem).

És felhőkből pottyantam az anyaföldre

szerezve nem csont, inkább lélektörést,

és sosem vágytam vissza anyaölbe,

Oidipusz bennem nem lelt lakót.

Lettem a végtelen.

Raktam sok hegeket sebeimre,

kerestem túlélés-esélyt,

hogy egyszer elérjek majd valami csúcsot,

amit a kockavető Mindenható

rám tervezett,

S lám, így, megöregedve

oly könnyű minden cipelt!

Nem fáj, esetenkénti sikertelenség,

nem, hogy nem mindenki szeret,

nem, hogy ágyam a korral

mára a kelleténél, bizony gyakran üresebb

és nem fáj, hogy nincs ember,

s gödör se nem,

ami várna hittel,

hamvat, ha lesznek

lenvirág szőttesre borítja majd

a továbbélő, múló idő.

A végtelen.