TÉMAZÁRÓ

Az eredendő bűn a gondolat volt.

Ott és akkor, amikor hagytam,

hogy ujjaimban sűrűsödjenek,

toll, ceruza hegyén átvezetve

papírra kerüljenek, adjanak hamis képet

akár önmagamról, akár önmagukról,

kendőzve szóval, vagy tettel

az önámítást.

Nagy ívben kerülni illett volna

pátoszt, hitet, szerelmet, meggyőződést,

események szürkeállományba,

a nagyvilágba karcolni akaró késztetését!

Nem ártott volna visszatérni az eredethez,

amiben a gondolkodás nem életfunkció,

a dallamok csupán az erdő hangjai,

a képek csupán a látó szem kivetítődései,

mind csalóka ábránd.

Az érzékszervek összessége

a megtévesztés eszköze mind.

Akkor is, ha legalább alapszinten

távoli, oldalági rokona a létezésnek.

Minek kell ennek megértéséhez

bármi is,

amit halandó, esendő ember

gondolatnak nevez?

Hogy bűnbe eshessen elkerülhetetlenül?