ÚJRASZÜLŐMNEK

Mint pók eső után,

szövi arany hálóját a Nap,

a látóhatár alatt.

Az ártéri erdő előtt ködök.

Augusztus sűrű tejébe mossák

az éjszaka megmaradt álmait.

Vízcseppekbe préselt

vágyak csúszdát játszanak

száradó füvön, és

elmúlás gyomjai hoznak virágot.

Tobzódik üröm, vadkender,

de a sárga mezőben lila kezdemény,

ősz kikericse várja a fényt.

Álmos lassú szárnyon

indul békászni, tarlón

keresni egeret,

költözést ringatva tíz szárnyon

az ötre bővült gólyacsalád.

Ura a nádnak újra a toportyán,

meglesheted!

Hajnalban nem féli az embert!

Párákon hízott gévagomba

sárga csillaga nyárfán,

épp túlélő-magasban

veszti színét, vált pirosba,

hogy már le ne szedje

korai fürkész, az ember.

Csak te vagy most nagybeteg,

te kedves,

csak lélekben lehetsz velem!

Küszködsz a kórral, máshol éppen.

Látlak.

Tán épp most

nyom el végre az álom,

ad enyhülést takarót ledobáló

nyugtalan éj után.

Látom az arcod!

Lassan araszolva a gáton,

el nem ijesztve a csöndet,

a corpus keresztje elé, betonra,

teérted,

kettőnkért

minden imák helyett

pár szál érted szedett,

kék katángot teszek.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.08.02.