ÖRÖKRE MÉRLEGEN

Egyszer, egy gazdag ember

szájába vett.

Csócsálta verseim, bólintott elégedetten,

középszer gyanánt elmennek rímeim!

Ám torkán akadt a tartalom!

Mint mondta,

a kéményig tudok csak repülni!

Érvényesülni önmagamban,

s más emberi lényben

sem könnyű nekem!

Nincstelenségemben

termeim sokak. Tükrös szobák.

A foncsorból?

Sok a megszokott visszanéző,

az engem figyelő, rólam jelentő,

jegyet produkcióra nem váltott

bliccelő,

haraggal, vagy unott pofával

kritikus posztot igénylő

útitárs.

Rosszember-arc mond kicsinkét lekicsinylő

féligazságokat, mert miért ne tenné?

Tükrös szobáim felett

számolhatón,

részekre, felzabálásra oszthatón

megannyi kék egek.

Remek világban éltem!

Lehettem volna az ég magam,

megrakva csillagokkal

harsonás angyalokkal,

vagy bohókás Sebaj Tóbiás,

mások ízlésvilágát szóban hirdető

fogható vátesz, magyar látomás,

de eltáncoltam, el én,

a jussom, mi nem jutott sosem!

Adtam esélyt,

hogy uborkafára jusson

engem csócsáló, naponta manna.

Nevesíthetőn.

Öt takaróval alszom.

Az öregség fázós.

Néha van, néha nincs

ki betakarna.

Ilyenkor mondja ateista,

káromkodásoktól mentesen:

az Isten Anyja akarta így!

Hóvirágom, Horányban,

tizenhét centi tél alatt

tört utat magának felfelé.

Jött tavasz. A szemközti

nyírfa kopasz semmittevését

is lassította sok centi hó.

Nyírfám hegyén az álomlopó

szarka rikácsolt.

Szemben, a dróton,

vöröshaj-balkáni gerle talált helyet,

temetni nyárban majd megjövő

garantált délibábot...

Láttam, megéltem, tudom,

emberek!

Hófehér galambraj repült át

zárt alakzatban

a háztetőm felett.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.19. 7:39