DORKA ÉS ÜDŐ

(KI A FE-NEK MESÉLEK)

Üdő van üdő bizony,

szép hajú, sosem volt kedvesem.

Lélektestvérem, túl az Óperencián,

vagy a Csatornán,

nem mindegy, merre?

Beégve őrzöttem fenyvesekben,

te fene-nagy magyar,

mindig székelyem!

Bizony üdő,

mert tollát csak most próbálgató

cserfes kis rigó, nőm,

egy éve, hogy alkut köthetett az Istenünkkel,

ki kiskalapács,

makacs, rajtam dörömbölő öklét

hallva-látva,

jutalmul visszaeresztett

ide, a porba,

hogy örüljek még neki,

s kedvére ő nekem.

A neki írt,

őróla szóló verseimnek,

minden vesszőfutásnak,

keserveimnek,

amit biztosan

kiérdemeltem, kritikáját

a Mindenhatómtól

duzzogva bár,

de elviselem.

Tudod, itt ülök, nányi' teraszon

mezítelen. az éjszakában.

Felettem Urunk ege,

a végtelen.

Nálam fátylakkal borított.

Véd számolásától hullócsillagoknak.

Tudod? Tegnap lemondtam

találkozást baráttal

és léleknyomorba visszakalapálómmal is,

szerezve rossz napot nekik,

magamnak dettó.

Ráfizetés így a felkelő nap.

Tudod, a társ nélkül átélt

üdők,

az éjszakáim, az ébredéseim,

hogy még sötét van,

csak kínokat adnak,

Visszaaludni valami feledésbe

sosem megy.

Üdő, tudod, ugye öreg üdő.

mint a Márton.

Fél-havas. fenyvesekkel telt

nem létező üdő varázsol

ide, mellém, tetéged, Dorka,

hogy elmeséljem:

akiért élek, fenti kegyből

tán épp most alszik el...

Máshol.