KÉSEI VALLOMÁS

Mosolyod-nevetésednek

különleges a bája.

A kedves arc két mandulája,

lent vízszintes, felülről görbülő,

s bennük a tenger zöldje,

a talány, a hívogató,

mélység – ölelő.

Láttam ezerszer,

pedig elég volt látni egyszer.

Elvesztem benne unni nem lehet.

Nem születhetett meg,

nem is létezik képzelet

mi felülírná.

Ha itt vagy, észre tán nem veszed,

arcodra nevetést azért varázslok,

hogy jobban szeresselek!

Nem láthatod, de fürdök a zöld szemekben,

és minden mondatommal

marokkal merítek

hegyi tengerszem parti fövenye

sárga homokjából.

Simára súrolom bőröm ráncait.

Ez a két szem lehetett volna

az élet neked-nekem.

Gondoktól tán nem mentesebb

mint amit megéltem.

Ölelések között úgy fért volna el

a kijáró-kötelező, a bánat is,

mint a félrelépett „A” hang

ódon templom orgonáján,

a kántor lába alatt.

Hajnalanta a világba vittük volna

éjszakák simogatásokba rejtett misztériumát,

s leszálló estben ketten, otthon

tettünk volna beszédes

sok pontokat napi robotra.

Kopra hopp és a fordítottja

a vágy, hogy gyermeket neveljünk

nem lett volna ábránd.

Épp most végezné a felsőiskoláit.

Elvált útjaink még visszatértek,

új kereszteződés, tudottan percidő,

meztelen talppal porban a gáton,

és lenn hiányzó éveink vitte

tovább a folyó.

Láthattad velem a kékharangot,

lophattál tiltott virágot,

szedhettünk együtt gévagombát

és nyárvég és őszutóból

fonhattunk szőttest magunknak.

Belefáradhattál, tudom nem könnyű!

Ezernyi gond között

a kiúttalanságra figyelni?

Túlontúl emberi

hogy elvárhatná bárki, ha szeret.

Amíg lehet én megfürdök

minden napomban két tengerszem

szemedben.

Ha nem látlak, akkor is!

Balog Gábor

-csataloo-

2025. 09. 19