ELMONDHATOM

Óriások és porszemek kortársa voltam,

színpadra állítottan virított előttem

kolbászba darált töltelék-anyag,

a későbbi, a bolt-pulton kiállított

áru, a kolbász maga,

Az éhség, a bennem élő, nem nőtt láttukon.

Beledaráltak volna a masszába, ha hagyom.

Sem kolbász, sem lószalámi,

jó nem lett volna belőlem.

Görbe utakra vitt a dallamféltés,

az ütem-érzés, a szív ritmusa. a kóborlás kényszere,

és messzi utakra a hazavágyás.

Ha erőmből kifogytam, lehorgonyoztam,

túltengő eszmék, libbenő szoknyák, elfogyó ösvények,

vizek partjain,

Csináltam gyereket (sohase rosszat),

vagy csupán a technikát csiszoltam, s mentem tovább,

ha jött a késztetés.

Kerestem verseket magamban,

hol rímképleteket tanultam, hol

ráfeszültem lüktető ütemre,

Gregoriánra, szvingre, lassú rockra,

hadd ússzon, szálljon az írás, vagy üljön

mohos, nagy kövekre, és marjon vésetet

mélyre, kössön szárnyat viasszal a feledésre.

Legyen pókbölcsőm a múló idő.

Megöregedtem. Lábaim tánctudása

megkopott. A holnapot nem várom,

Éltető gondoskodás kényszerem

levették vállamról az elköltözöttek,

az ide sem költözöttek, meg a kor.

Hajnalonta kertem locsolom.

Sok víz, kétes eredmény.

De a rigók párosával járnak tócsámra feredni.

Törülközőt sem hoznak, haver!

Tulajdonképpen mindegy hogyan,

s, ha lassan elfelejtek is remélni: jó élni!

Jó élni!

Balog Gábor

-csataloo-

2025.08. 16