A KUTYA, MEG MÁS

Ahogy a telet nem sikerült neki,

nálam a nyarat sem zabálja föl.

Tehetné, mert ráér.

Ha most behabzsolná,

és tudnám, ez végleges, hogy életében egyszer jóllakott

és degeszre, és ferdén félre áll tőle a hasa,

a szokottnál jobban ölelném magamhoz,

tűrném, hogy szívhangjaim hallgassa

éjszakánként időkorlátok nélkül.

Betegség talán, vagy csupán öregség.

Ennek az idei nyárnak örülni nem tudok.

Valami olyant súg fülembe,

hogy megvettem már jegyem,

indul a vonatom a déli parti bárba,

– ha megvan még egyáltalában –

és két jameson-melegítő,

jég nélkül, szódamentesen között

majd hallgatom ahogy a rég eltemetett dizőz énekel

csöndes, lágy, puha gyilkolásról.

Rólam, vagy nekem.

Ez a nyár csupa öröm!

Minden kikelt, mit elvetettem,

már kora tavasztól nem lapátolok havat,

a fentről hiányzó vizet naponta pótolom,

szóval jó a sorom, élek.

Magamban beszélek, és nem járok osztálytalálkozókra.

Alig költök fogragasztókra,

beszűkült minden életterem,

a költészetem meg csak befelé bomlik

virágba. Csodaszépen.

Főzni sem főzök másra, csak magamra

ritkán-sokat.

Kedvesem robotban a nyár miatt, s abban marad,

mert ágvágás ideje is jön az őszben.

Halálom után már két éve a vele

a találkozások reménye éltet.

És csap be akaratlanul is többször, mint szeretném.

Szükség szerint.

Arcot kicserző szeles estén

véletlenszerűek az emlékek is.

Tíz-húszéves körforgásban

– kicsinke Kondratev ciklus „magánban”-,

bevillan Marija Ignatevna ukrán orosztanár.

A felsőtest görög szobor.

Alatta kuffer, ukrán, hatalmas...

Meg, hogy összefutottam vele egyszer,

tizennyolc évesen, véletlenül a nagyszínház előtt,

valami aluljárónál, tizenötmillió városlakó között

– az ő, meg az én –, véletlenül

egy szervusznyira.