FESTŐ ÉS PÁRAFÜST

( A szépség dicsérete)

Már hatvan feletti Vénusz készülődését figyelem,

csobbanni térd fölöttig érő kádvíz-melegbe, mezítelen.

Arcát kikezdték rég a szarkalábak, bőrére itt-ott

barázdát karistolt magántörténelem.

Világot járt lábain az erek láthatók,

ahogy az életet adó hegek, egykor holdas, szép hasán.

Haja fiúsra vágva, a száj sarkában félmosoly.

A zuhanyrózsával játszik, meleg permetvíz pereg

a comb közötti dombon, csobbanásukra váró habokba.

Oly szép, oly természetes, ahogy a pára

napbarna bőréről felszáll, sok kis gomolyban,

hogy csempén kicsapódás, emlék, személyes,

vagy túl az ablakon ősz felhője legyen!

Én, szépsége torz, élet-hányatott, csupa ránc

Anakreónja-bámulója tág szemmel figyelem.

Emlékszem bölcsesség-mentes ifjúságra,

fölös hívságokra, társas magányra,

s lám, a valóságot most nem csak képzelem!

Foghatót, mint gyermeket babusgathatom,

hátán a szappan-elosztást rendezgethetem,

s szája másik szegletébe is csalhatok mosolyt.

Hívságok ideje elmúlt.

Másoknak felejthetőnek tűnő, szememben rögzített

festőállványokon Sandro Botticelli jár fejemben,

meg az, hogy látta-e volna a festő benne,

kádamba csobbanóban, az örök születést,

az életet?