A 67-es BUSZ UTOLSÓ MEGÁLLÓJA

„Nem sok maradt

még előttem álló stációkból.

Keresztre nem feszítenek,

csupa szerencse!" BGJ

Ma is, magányos reggelente,

arra visz utam,

ahol szeretve ültettem

őt tőlem távolra vivő,

kékre festett viszonylat,

menetrend szerint érkező

járataira, kedves halottat.

Neki, s műszakonként

változó, őt sóvár szemekkel néző

sofőröknek is integettem,

s hogy elnyelte első kanyar,

a környéket nyakamba vettem,

reggeli sétám megtörtént, tényét,

albumaimba, szürkeállományomban

helyére tettem,

sosem változón.

Gyakorta, estelente,

a kedves érkezését lesve,

kimentem számolni

egy, kettő, egyre több járatot,

hogy őt arról lesegítve,

kezét kezembe rejtve,

vigyem haza, az otthonunkba.

Kínáljam étellel, öleléssel,

igaz, vagy neki kitalált

napi semmiség-mesékkel,

hogyan telt napom.

S hallgassam őt is.

Azt a megállót mindig szerettem.

Kerülni, elmenni mellette semmi kedvem,

de ott leülni, múltakon időzni fejben,

már nincs érkezésem.

A menetrend szerint jövő-menő,

örök, mindig előrevivő

útját járja tovább a busz.

Ha kell a pezsgés, az el sosem felejtett

városba is bevisz,

s nem kér még bérletet sem

tőlem egyenruhás sofőr,

elmúlt tegnapok.

Köszönöm. Jól vagyok!