ÁBRÁNDOK

Szeretem azt a lányt. Viszontszeret.

Sem múltjáról, sem jelenéről nem tehet,

csak robotosa volt henyéknek,

csak hagyta, hogy fals zenéknek

adjon pódiumot a szeretet,

vagy szerelemnek hitt magány.

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Szeretem azt a lányt, és írok.

Nem bírok birkózni indulattal

és kendőzetlenül, nem kért szavakkal

illetem időnként múltját, hozzátartozót,

De értsétek! Benne őt nem!

Jellem és szellem együtt kevés akad,

mint Ő, maga.

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Szeretem azt a lányt és bízok!

Naponta huszonegy grammnyit

hízok mínuszban, ha nem láthatom,

hisz ő a lelkem!

Sokáig kerestem, s most lenne meg,

de elfeledtem hozzávezető út

összes varázsigéjét!

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Csak állok, kiabálok, hogy szeretem,

nézem a lányt, a fű növését a túloldalon,

várom, jön-e a visszhang,

de mindent elnyom fűnyíró gépzaja,

nem nekem kiosztott jelenidőben.

Meg sem született jelenidőben.

Meg sem született jelenidőben