ZACI

Fejben zálogházam.

Nippjeimmel.

Ötven éve őrzött,

majd az összes.

Kiváltok egyet-egyet,

körbejárom, megcsodálom,

s újabb csalódás-mázzal

megfejelten dobom

helyére.

Emlékből él.

A Duna vizét issza.

Sajátját – mondom

magamnak.

Oly mindegy, mit akarnak

horgas vágyaim,

sem alanya, se tárgya nem vagyok

mondataimnak.

Minden értéket, s ócska lomot

felhalmozott

szentélye csontnak,

a homlok mögül,

valós világot tükröz foghatón,

hajnali háromkor,

óvatos, szűrt fénnyel

épp, hogy megvilágított

szobámban.

Olvasok.

Át-, puszta technikába

minősül az éjszaka.

„Rím-szerkeszt” programok legyőznek.

Gondolatok szülés előtt elvetélnek.

Besűrűsödni kezd az éj.

Fordított világ.

Beszéljek róla?

Ki hallja?

A csönd hízik,

szigetelt ketrecben kiáltok.

Hályogon,

zölden és szürkén is át

hol színesben, hol

fekete-fehérben látok.

Semmit.

Régi homokpadon állok.

Elfolyt folyó,

élet,

se csónak evezőssel,

se Hérák-hetérák, ringó csöcsű lányok,

csupán a fűzfa,

kopaszodó az őszben.

A szembeparton.