LÉLEKTÚRA

(Csopakról haza)

Mikor Tacomából Seattle-be mentem,

az út csúszós volt, a kocsi kifarolt.

Egy pillanatra nem voltam

sem élő, se holt,

úgy megijedtem!

A kormányt eleresztettem,

s féket sem nyomtam tovább,

azt hiszem,

ezzel megmentettem az életem.

Autó megállt, én kiszálltam.

Mély lélegzeteket vettem,

a csúszós utat, a havat figyeltem,

s szemközt, a hegyoldalban egy

furcsa házat.

Kolostort,

mit képzeletem varázsolt oda.

Társas életem tárházát,

benne mestert, ki mindig

és sosem tanított, s seperc

mellettem állt,

és semmit sem mondott először,

s utána sem.

Csak meghajolt, afféle fél-mélyen,

tőle mindig látott tisztelettel,

s láttam szemében,

hogy tudja, én már elértem

pillanatokkal előbb a Nirvánát.

Az autót, ott a hágón magára hagytam,

elvontathatta már a kor.

Én, a háti-puttonyos, zsebben pár irattal,

némi pénzzel, gyalog

mentem még két napot,

míg Seattle-be értem,

az úton a bölccsel beszéltem,

s aztán ki tudja mi lett belőlem,

koldus, vagy milljomos,

ma sem tudom!