TÍZEZER LÉPÉS

Lépésekben az Omega

még megelőz.

Írott gondolatokban még lemaradok.

Így is marad – vélhetőn.

Lusta,

vagy kényes, áttételesen megjelenő

kritikára vagyok kevésbé fogékony.

Jósolni nem akarok.

Alapból loo-Kasszandra,

csak érzem,

elég, ha tudom a holnapom.

Az én fakardos vitézem,

a bennem élő,

már jó ideje búcsúzik.

Ragaszkodik is egyben,

hogy változó világnak meg ne feleljen.

Tartsa idolnak

sosem ráncosodó szép ideáljait.

Fájó lábbal is táncolni,

bálba menjen.

Maradjon ember!

Legyen esendő,

engedjen vitában, és elfogadja

ritmusát-léptét annak is,

mivel már léptet tartani nem tud,

s nem is érdemes!

Maradjon vén gyerek!

Legyen elég neki az egy-az- Isten,

és azt a semmiség Tíz Parancsolatot,

kis felfogásbéli különbségeket is feledve

mind-mind betartsa!

Magától követeli:

reggel madarat lessen,

az éjszakában nőt öleljen,

évente egyszer templomba menjen,

és napi imáit elmormolja rendesen,

vessző, felkiáltójelet sem kihagyva

minden kutyasétáltatáskor.

Fakardos vitézem rég halott.

Én meg élek!

Szerelemben,

minden eljövő holnapig.

Hogy lezárjam, s a vallomás profán is legyen,

bár tudom, lektorom majd kihúzza, leírom:

illatos halott sosem leszek!

Csak fehér.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.29.

 

ELÉGIA

A derengés sem ébred már

kora négykor.

Leanderek mögött a kerítésen

még adja vissza tegnap begyűjtött fényét

piros led-lámpa, technika giccse.

A denevér portyáit már befejezte,

dalos madaraim várnak még

az ébredéssel.

Július búcsúzik idei évtől.

Anna már elment,

eltáncolta választott táncát a tavon,

Két medence közt a hegyről,

gardára les vén halász.

Tudja, csapata már fél évszázada nem jön,

de benne még él a remény.

Ciklámenes, illatos Juditka

vár köszöntést a déli parton,

és pesti piacon sandán,

várakozón lesi már

augusztus Lőrince a dinnyét.

Zsidócseresznye piroslik

héjában a harmadik kertben.

Elszürcsölnék egy kávét.

Múltjaim túl korán eldobott

csikkjei egyikébe bíz'

beleszívnék egy slukknyit,

de tiltja jelenem a múltat megidézni.

Hajnali jó konyakom is

csak kósza ábránd.

Megjött a rigóm fürödni!

Ideje visszafeküdnöm, vagy nekem is

beállni zuhany alá,

hogy hagyjalak ébredni világ!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.29.

EGYSOROS

Arról nem is szólva

- loo -

2024.07.27.

 

AZ AZ ÉNEK

Azt az éneket

tőled tanultam anyám!

Ágyamnál ültél minden este

és fülembe írta a hangod.

Érzem ma is, kezem fogod,

és mondanád újra, hogy szeretsz,

aludjak el.

Azt az éneket őrzöm anyám.

Osztottam belőle kedveseknek.

Ágyukra ültem, fogtam kezük,

s igaz ma már a múltidőbe vesznek,

de látom szép arcukat.

A dallam ott él két fiam fülében.

Fél strófa túl az óceánon,

másik fele anyahiányon felnőtt

kisebbikemnél.

A messzeségben elsőszülöttem,

szép, már felnőtt lányait tanítja rá.

 

A’LA WEORES

 

Ponty, ponty vesszőcske.

készen van a kezecske.

Nyúlkál, ide nyúlkál oda,

szoknya alatt a laboda

virágzik.

 

Rotty, rotty metszőcske,

nagykés van a kezembe’

szőlőinda száradt kacs,

kemencén alszik a macs.

Katóta.

 

Kutty, kutty, tetszőske,

gyere ki a mezőre,

nem baj az, ha fog a fagy,

kapsz is adsz is, megmarad

a nyalóka.

 

Sutty, sutty, Sanyi-ló,

legényélet csudajó,

sunyi Sanyi lovacska

szárnyait próbálgatja

anyóba’.

 

Potty, potty, kalimpa,

rohanás van, iramba!

Összeettünk mindenfélét

felvedeltünk jó sok lőrét.

huzamba!

 

Ipp-hipp Barátom,

véget ért a Karácsony!

Reszelt torma tejbetök,

a babámhoz repülök

hamarba’!

 

-csataloo-

BGJ.2009.12.28.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A HAJLÉKTALAN BEMUTATKOZÁSA

66 éves vagyok. Hajléktalan. Ne ijedjetek meg, velem nem találkoztok forgalmas útkereszteződésben pénzt, jó magyar forintot kéregetve. A kukába gonddal, zacskóban becsomagolt szemetetek sem én túrom fel – kinél, mikor –, az elhordásra elhivatottak érkezése előtt!

Ide, Hozzátok, a jóemberek egy-egy mosolya enged. Kocsmák, másnak fizetős, nekem ingyen osztott  kegye. Szégyellem, de élek vele, mert ideköt a szó, az eltalált, vagy időnként sánta harmónia, a rímek csengése, a rímtelenségek pompás disszonánsai, az ÍRÁS. Van néhány kedvenc helyem, egynémely étterem hátsó traktusában, ahol a vendégsereg nem lát. Ott megbújhatok, és kétszer félóra gépidő hol János, hol pedig Gizike kegyéből mindig leesik.

Nem akarom, hogy hálátlannak higgyetek! Sokszor meg is etetnek! Tudjátok, egy magamfajtának nem mindegy, mit eszik! A maradék is sokféle ám! A tányéron hagyott roncsok között sok a kincs! Az is ízes, jól elkészített! Egy lerágott csirkecsonton is érzik a fűszer illata és ennyi elég. Innen dolgozhat a képzelet. Megszagolom és az orromban India gazdagsága! Mit nekem páriák!

Hosszú, szép úton jutottam ide, hogy Nektek írhatok. Minden métere öröm volt, és higgyétek el, öröm ma is.  Indult, valami kék vizekből, és látom, csendes kék vizek várnak a végén. Jó ezzel a tudattal élni!

Ne higgyetek dologtalannak – ma sem vagyok! Megjártam minden mennyeket és jutottam pokolra többször is. Tán tehettem volna többet, tán túl sokat tettem – kit érdekel. Visszanézéseim csak Nektek felkínált ingyen mozi. Nekem nincs miért visszanézni.

Egyszer, valamikor régen, olvastam egy rég halott, francia repülős írását. Valami bolygókról, virágról, meg sok más, kedves történetekről. A nevére-címére már nem emlékezem. Csak a virágra emlékszem, ott volt egy búra alatt, és folyton nyafogott. Vizet akart, meg mindenféle gondozást. Nekem is van sok virágom (Ne vicceljetek, nem borvirág!). Az enyéim, egy nagy mező változó, színben, időben máskor nyíló szőttese. Magyar virágok. Adok belőle nektek is! Vigyétek hírét! Élnek!

-loo-

 

BENN, VAGY KINN

Ötször estem el.

Először Ausburgnál, aztán jött Muhi.

Könnyű mondani,

erősnek kellett volna lennem,

nem elfelejteni sztyeppe népek

szarvasűző, gyors lovai

könnyű futását,

megtartani valami letűntet.

A felejtés sokszor visszaüthet,

s olyankor fáj nagyon.

Mohácsig dicsben haladtam, bandukoltam.

Volt jó sorom,

a rosszban is akadt legény a gáton,

négy folyón átnyúló nagy határon

tenni sok rovást.

Volt okos és felejthető királyom.

Honos és külhoni.

Arany mezőimen

dolgos kéz teremtett életet, sokat.

Uraknak, papnak.

Kicsit, megmaradtat maguknak félretéve.

Cserébe

Kálmán eljutott Dalmáciába,

Leprás Lajos Polóniába,

és volt négy, egy sem hajózott tengerem.

Zsigmond nagy, nyugati álma?

Megásott verem.

Jagellók, dobzsék tehetségtelenségén

későn, késetten terem

magyar virág magyarnak.

Hiába Várna, Koszovó Pole,

Nándorfehérvár győzelmét

egy olasz, vagy félig az pápa már

Jan Kapisztrán tetteként önti harangba.

Haragba’ voltam a sorssal,

néhány nagy földbirtokossal nem kötöttem

lélek alkut? Ki tudja!

Jött Dózsa, vasszéken lángoló és jött Mohács.

Harmadszor estem el.

Szűk lett határból szabott nagykabát

százötven évre.

A közbenső, máig is tartó időben?

Éltem.

Hordoztam eszmét, tettet is.

Kicsit zászlója lettem új szeleknek.

Csak Pask’evics tudott legyűrni,

mégis vesztett.

Mécses nem neki gyúl

a Batthyány téren.

A világ? Köröttem, nem értem változott.

Poshadt, elátkozott berögződésekben éltem

meg nagy háborút.

Hiába talpraállás előtte,

bérces határaim régi testvérek

karanténjába tette Trianon.

József lettem, az eladott.

Nem szólt

sem csengő a nyakban, sem lélekharang.

Értem Benjámin se szólt.

Az idő? Elmúlt felettem.

Megöregedtem. Bolhaként

hadat üzentem nagyoknak.

Vesztettem.

A hadisarcot rendben kifizettem.

Elviseltem egy rákosit.

Dongakészítővel új kiutat kerestem

hamis kordák között.

Ötször estem el, de lettem

zászlóshajója új szeleknek

Hittem, ha földembe vetnek,

lesz kalász!

Elhitettem megannyi fényre áhítóval,

az összetartozás mindennél többet ér!

Akkor is, ha csendben lenéznek.

Most? Fogy a hit, és fogy kenyér!

Vagy csendben meghalok,

vagy újrakezdek!

Mindent elfelejtek és nem ránc lesz

többé arcomon a sok rajzolt határ.

Rájöttem!

Ideje kilépni már!

Szervuszt mondanék, de nem megy!

Szolgád nem, csak lakód,

jobb sorsot, önállót álmodó

éked maradnék, saját,

szerzett, megélt jogon,

Európa!

 

A NEGYEDIK ANGYAL

(Muriel. Magyarázatok szerint a fény, a világosság, a szeretet, a belátás angyala. Segíti az őszinte szóra, szeretetre vágyót, átsegít nehéz helyzeteken és néked adja a jóindulat és az alkalmazkodás képességét.)

Angyal nevét magára aggató,

majd-mondom, hány éves

Figyelj!

Nem ittam,

mégis megrészegültem,

ingem tűrtem fel könyékig,

meg veselkedtem neki.

Törtüvegből

összeálltak a részek,

árnyaim pihenni küldtem,

további bentlakásuk

kakukknak lenne fészek.

Megnőttek csendjeik,

és megzavartak,

boromba tejfehér

mákonyt kavartak,

szélsípon játszott esti táncuk

magukkal hordott

rólam-mindentudásuk

leláncolt.

Mondták, maradnak,

tudnak más mesét is,

ha netán unnám

a mindig új régit,

de nincs mese!

Sarkamra álltam:

Ingem feltűrve!-mutattam.

Szabadságlevelet

adtam mindnek, egytől egyig.

Szepegve mentek el.

A kertajtóban megálltak,

fejük összedugva,

valamit diskuráltak.

Markolva derengés

ritka fényeit, angyal nevét,

a Tiéd írták a házra.

Meg azt, hogy eljössz.

 

ADATVÉDELEM

Ugyan ki törődne

plusz tíz kilóddal,

ha mellettem

szedted volna fel?

Színes gömböket

aggatna rá,

vagy hosszanti csíkos

ruhába dugná,

kendőzné az értelem,

és aranyport szórna rá

közös múlt.

Amiből nem jutott.

Érthető,

másképp döntöttünk,

és idő hiába tart térképet

most elénk,

egyszervolt másik útról,

visszatalálni az induláshoz

ki tudna?

Tudod, érdekes,

és oly érdektelen

minden meséd

húsz évre visszamenve!

Hol voltam én,

miért nem voltam benne?

És tudod, ha mondod,

benned éltem,

sokat nem érdekel.

Elmentem – pont.

Se öröm, se gond

nem volt megosztott

és ma sincs esély,

hogy osztogassunk.

Tudod,

minden beszélgetésnek

csak egy a bája:

a visszanézés,

ahol süldőlány mellett

feszítek

büszke mosollyal.

Kétszer készített kép,

lekapva ott és akkor

a pillanat varázsát,

voltál királylány,

főszereplő,

én mellékalak.

A kép, mit most

leképezek,

bár vonásra egyezik,

rajta csak ketten vagyunk

statiszták.

Pecsétet kéne ütni rá,

nagy, piros pecsétet,

hogy ötven évre titkosítunk,

minden volt álmot,

beszélgetést,

s ígérhetnénk

büntetést is

a titokszegőnek.

 

PUSZTÍTÁS IDEJÉN

(allegória)

Hadvezér!

Voltál-e úgy, hogy

a rézkürtök hangját füledben felülírta

nyírségi falu csendjébe csengető harang?

Mondd, elnyomta-é a giling-galang

a kezdetet, eredetet,

gyermekkorod útkereséseit?

Mondd, megtagadtad-é hited,

vagy álarcot öltöttél már akkor is,

mint később, oly annyiszor?

Látlak. Hordozza kedves személyed

kicsiny, rám szabott

magántörténelem,

a kor,

a köröttem minden vetésem elnyomó dudva,

a por, ha felverem sarus lábaimmal,

de pajzsomon

ma is hordozom terhét édes tudatnak,

hogy rátermettet emeltem magasba

veled.

Hadvezér!

Minap a Krőzusok asztalánál ültél,

népből kinőtt, és paktumoztál.

Mondd, minek?

Elfelejtetted tán,

hogy egy hasad van

és gyomrod csak azt emészti meg,

mit szabályok szerint készített

ünnep- és hétköznapokra munka,

rozs, árpa, búza magva,

istenekért oltáron áldozott bárány,

vére ad?

Karmos karvalyok tálalta étkek

a szövetségedet rúgják fel velem.

Mi a baj Caesar?

Nem segíthetek?

Ha elvesztetted túlélés-képleted,

hidd, tudd,

én, őrzöm! Neked!

Lehetnél újra a zászló,

csak bíznál magadban!

Nem félnéd Brutusok késeit!

Keresd magad, a szellemekben,

hozzád tartozó, törött-töretlen életekben,

halld csöndes harangba öntötten,

rézkürtökkel ötvözötten

a benned áldásként megfogalmazottat,

a JÓT.

Bennük, tömegben,

halkuló hangban,

egy vitatott létű létező,

neked, döntéseidben szabad

választást megengedő Isten

üzen.

Víz, mindent elmosó,

örök,

szikláról fátyolként lehulló,

széteső,

a mélyben újra erős iramként látható,

világ-váltásra kész, készülő

nagy-nagy folyamban:

panaszunk és a hallgatásunk.

Győztes Hadvezér!

Itt, légiónk által még

meg nem hódított Pannon tájakon

népek csak jönnek, meg mennek,

élnek pár perc-időt a hosszútávban,

szövetkezni csak rablásra képesek.

Nagyravágyás mozgatja őket: testvér-gyűlölet.

A „vetni-aratni kell, családot tartani” helyett

félrevezet minden

catókban, catullusokban megírt féligazság!

Maszlag csupán.

Temetünk ma is, Caesar.

Téged, kicsit.

Látjuk, hogy ülsz a hatalom asztalához.

Jó arc maradtál, vesztes helyen.

Már születésedtől előkelő vagy,

sugárzik arcodról az értelem.

Ébresztésre szánt fricska!

Mondd!

Vérvonal szerint Te római,

Augustus, vagy makacs, erősebb,

Marcus, a férfi lesz pusztítás után

– ha élsz még –

az elvbarátod?

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.21.

 

A KÉP

Ki az, ki képet rajzol a jégvirágra?

Sátán szolgája, vagy az Isten?

Talán a fagy? Lélek, didergő?

Esendő elme? Meleg szobában

énekelve Karácsony szent dalait?

Ki az, ki képet rajzol a jégvirágra?

Mondd! Mára elég a bántás,

az elfutás, csak leheletedből lett varázs

csipke-jégből?

Az egészből elég, vagy van kiút?

Lesz még tavasz, amibe

beleférünk, tán ketten is?

Jég hátán is megélünk, bármi lesz?

Ketten Mátyáskor jeget törünk,

sosem ablakot, hálószobánkét?

Mondd, ki rajzol eszünkhöz térítő

képet ferde ablakunkra?

Ki az, ki képet álmodik,

mindig rólad, veled?

2022.12.18.20:40

-eculeus-

-csatapaci-

-csataloo-

-loo-

A választ is tudom

ő az Isten, ki elválaszt,

s minket egybeköt,

külön megélt karácsonyaink

jászolos kisdede,

őt tudottan imádó messzi vándorok,

három királyok,

barmok lehelete,

Boldog anya, s távolból

a ránk vigyázó angyalok,

hogy ketten tudjuk,

„egyedül nem vagyok”

s nem is maradok

nélküled sosem.

 

KÉRDÉSEK

Milyen szín a színtelen?

A szüntelenségben a szünet a végtelen?

Vagy a szünet hiánya?

Mije van a nincstelennek?

És a láthatatlanban mi az,

mi mindig látható?

Mire nem hat a Mindenható?

Miért fogoly

foghatatlanságában is

az értelem?

A képzelet hogyan virágzik?

A mellbőség is bőségszaruban terem?

A bölcselet bölcs nélkül

is létezik?

Búra alatt, vagy burokban él

az örök szerelem?

Balog Gábor

-csataloo-

2024. július. 12. 5:32

 

DALLAMTIVORNYA

Jönnek,

egyre csak jönnek.

Kalapot emelnek,

biccentenek egyet,

beköszönnek,

fülembe ülnek,

mesélnek.

Olyasmiket, mint a múlt,

a már elment,

meg olyant mint az, amiben élek,

amiről amúgy is tudok.

Zenélnek,

jövőket pemzliznek

összes egemre,

kihullott haj helyett

koszorút fejemre gyermekláncfűből.

Jönnek.

Nagyzenekarba,

könyvbe, kottafüzetbe rendeződnek,

tolakodnak,

lökik oldalba a falsot,

ezernyi hangon húznak fülembe

argentin tangót és bécsi waltzot,

majd elcsendesülnek,

meghagynak dalosnak egyet.

Dallampityergőt,

hogy elmerengjek,

s megfessem holnapjaimról

falra-tájképnek

a magam egeit.

Kábultan ülök.

Hallgatom,

beleszédülök,

újraélem,

próbálgatom

vastag, meleg sálként kötni nyakamba,

mentőkötélként derekamra

hangok szőttesét,

az életmesét,

amit,

még mindig, lélegezve: élek!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.05 7:22

 

SZERELEMSIRATÓ

 

Talán ott vesztetted el,

mikor először akartál

többet a meglevőnél,

pedig tudjuk, nincs abban bűn,

ha többet akar az ember

minden adottnál.

A világot is az mozgatja előre….

 

Talán ott,

ahol a kékharang

fürtös virágán lógázó percekkel

alkudtad volna többre

a menetrend szerint

elmúló tavasz fogyó idejét,

mert megijedtél,

hogy minden elmúlik,

pedig az a rendje…..

 

Talán az útelágazások

kusza pókhálói közt, az utat keresve

érezted, a fejed is belefájdul

az örökös eligazodásba,

és csak békére lenne szükség,

személyre szabottan,

halk, nem hivalkodón,

semmi rikító, és nulla szivárvány!

Csak szép,

fehér békére, mint a hó!

Aztán megijedtél,

hogy a hó hideg.

 

1972

Pincelakás.

Az udvaron,

boldogság előszobájában,

vert szőnyegek pora kergetőzött

lenge pongyolák,

s áldott, mosószappanos arcok

illatával.

Fény szinte semmi,

csak gyereksírás.

Barna nő langyos ölelése,

gondok vetése, beérlelése,

srégen lefelé,

a liftakna mellett.

Valami tavaszi, szép is kellett,

de arra nem tellett.

Üres pénztárca-rágta napok,

közt tengette életét

a kor szokott robotja,

száraz virágban.

Fejekben esti mesék

sem raktak rendet,

a falon, négy rajzszögön,

Santorini fehér házai

őrizték a csendet,

apró, kék kupolákkal.

Telente, kiszolgált,

kétlapos rezsó volt a kályha,

vastag, tollas dunyha takarása

az összetartozás.

Alatta ölelte egymást

gyermek-ébredést félve,

fizetésnapon két nyomor.

 

A SZERELEM ARCA

A szerelem arca egyetlen rózsa

egy szelíden mosolygó

leányarc előtt.

Fura egy érzés.

Kezdek valóban öregedni.

Visszajönnek

gyermekkor képei.

A jelen, napi harc-robot

csak másodlagos,

szinte súlytalan,

amint görbíti hátam.

Érdekes, a rohanásban,

mily nyugodt

az emlékek hada.

Bájos a kép!

Bakancsban jártunk hegyet!

Lélekszorító:

Házunk ablakából,

anyám integet

két csibész fiának,

kik megdobáltak minden

kóbor macskát

és futottak kutyák elől.

A szerelem arca egyetlen rózsa

egy szelíden mosolygó

leányarc előtt.

Furcsa!

Csak mélyebbre ég.

Kirostált múlt.

Az összes. Töredék.

Kopott lebuj, félittas zenész,

és az ének.

Hévvel, hittel dalolt.

Hosszú sorokba rendeződnek

dallamos nevek.

Fejbefénykép.

Album.

Benne történetek,

pózok, visszatérő,

változó részletek,

és minden oldalon

ott a vízjel:

A szerelem arca.

Szelíden mosolygó leányarc.

Egy.

Rózsaszál mögött.