NOSTRADAMUS 2026

Egy város szélén egy tömegsír megnyílik.

Összeállnak gödrökbe lőtt tízezrek, ártatlanok csontjai.

És megindulnak Jeruzsálem felé a halottak.

Mind. Széles sorokban.

Menetelnek házak csontvázai között.

Az ablakok csupa vak, fekete szem.

És pernye a város fölött a sok régi és friss könnycsepp.

Maradék életet uszít gyilkolásra egy csepűrágó.

Érzi, csak érzi sorsát, de még reméli megússza.

Mert nagy seregekkel eljön az elszámoltató.

Hatalmas pallosa villámok ezerének lóg

a világ fölött.

Balog Gábor

-csataloo-

2026.02.01

 

JANUÁR VÉGE

A pára vastagon gyűlt össze a felhők alatt.

Se le, se fel. Mennie nem volt hová.

A szél, a tegnapi is elült,

mint parasztudvaron este a tyúkok,

s a napok esője egyre szivárgott

az anyaföldbe.

Mélyre.

Fákban a nedvek még meg nem eredtek.

Még kérgükben a tudás: várni kell!

Ám a tavalyi fűmag már kikelt,

zöldül, ha fagyot is hozhat rá még a télutó.

Elmúlt ünnepeim áldott virága,

a hunyor, hófehér lelkeket idéz a csöndben.

Várom a menetrend szerint érkező

első hajnali járatot, hogy a kertek alatt

pöfögve elrobogjon.

Koronát varázsol reggelemre

új nap ajándékával a Mindenható.

Balog Gábor

-csataloo-

2026. 01. 31

 

AZ ÉRKEZŐ

Láttam!

A dombra fölfelé ment.

A dombra, ahol egykoron három

kereszt tartotta testét

gyilkos ösztönnek, s a megváltás

kényszerének.

Vállán a megszokott, kopott

tarisznya, benne falatka kenyér az útra,

és elmúló életének csomagolt képei.

Elalvás előtt szóltam kedveseinek,

a föntieknek – ők mindig figyelnek –

jó ember készülődik odafentre.

Meséltem ismert és tudott örömeit,

szóltam hányatottsága keserveiről.

Láttattam kisgyerekként

felnőni szigorú szabályok között,

Mutattam hittől sugárzó arcát,

s a törekvést, hogy idelenn

egyről a kettőre jusson.

Soha más kárára, becsületesen!

Meséltem arról, kiket tanított,

milyenek voltak szerelmei,

szívének mely tárházában

rejtette kincseit,

kiknek adott belőlük,

kiket várt haza otthonába,

és mily későn tanult meg

árral szemben úszni.

Hallom! Valakit szólít!

"Jaj, Veronika hol a kendőd!

Szükség van rá most nagyon!

A lemenő nap is túl forrón éget,

és sok ez a súly a vállamon!

Jaj, Veronika! Hallod a hangom?

Csend van és senki nem követ

A távolban vihar készül, érzem,

ma még megázom egyszer,

meglehet!"

Jaj, Veronika, de szép is volt

Isten világa itt lenn!

Az olajfák, a szőlő, a sárga homok!

A semmiből hirtelen jött

rohanó ár a vádiban

és a folyó a halakkal arra messze lenn!

Az aratás-ünnepek, táncok, ölelkezések!

Az éjszakák Dávid kertjeiben!"

Féltem!

Vannak hívó szavak, amikre

ritkán érkezik visszhang.

A hívó szó biztos bizonytalanság

tudatlanoknak.

A hívő megy tovább kijelölt úton,

és dudorászik.

Csöndben énekel

tavaszi, virágos mezőkről.

Úgy ballag el.

Balog Gábor

-csataloo-

2026. 01. 30

 

RÁNCOK

Az egész olyan, mint egy mesedélután,

ha tetszik – egy esti rádióadás,

ahol régmúltak Moha bácsija mesél,

andalít mély baritonnal.

Pedig csak a ráncaimról szól az egész,

csak nekem-magamnak.

Én idézem és helyezem el őket

az arcon elalvás előtt, hogy

láthassam másnap mindet tükörben.

A nagy keresztránc a homlokon,

amit ezernyi kérdés,

gond és rácsodálkozás

vésett mai helyére.

A szarkalábak a szemgödrök végiben

a nevetések,

a lányokra kacsintások ráncai.

Baloldalt erősebb,

jobbról a gyöngébb változatban,

örökre megváltoztathatatlan

emlékek bőrkarcai.

Az állon a makacsság,

a száj sarkában

a keserűség, a csalódás

történetei.

Kétoldalt az orrtőtől az állkapcsig

húzódó árkok –

a világban meglelt helyem.

Mosolyok tárháza,

könnyek folyásának ásott

idő-patakmeder

és megbújva alatta, valahol mélyen

a ráncokat elsimító béke:

a szerelem.

Elalvás előtt bizonyosan

egy tizenhét éves nagykamasz

gyermekarca. Hitelesen.

Balog Gábor

-csataloo-

2026. 01. 27

 

TÉLI ÉJ

Enyhe északi szél

fújja kémények párafüstjét.

Kék-fekete égen fehér csík mutatja

merre van meleg, kinél fűtenek,

s hol alszik a tűz,

fagyoskodik a bentlakó.

Magunkra húzott takaró alatt is látom

a nekem-anyát, a nőt, a szeretőt.

Álom nem csiklandozza orrát,

én sem mozdulok.

Becsukott szemmel érzem

a sok egybefüggő,

egymáshoz kapcsolódó,

szép egészet alkotó formát,

kecses lábfejeket, hosszú combokat,

formás domborulatát fenéknek

s látom homlokom mögött

a takaró alatt megbúvó melleket.

Csak a kedves arc és

a kifésült hosszú haj,

amin végigbandukol a Hold ezüstje.

Bujtogat, leheljek csókot az ajkakra.

Nem teszem!

Nehéz, keserves napok után pihen,

ébressze majd a hajnal, ne én!

Csöndkalapács apró ütéseivel

csöndházat ácsol a tetőablakon

ezernyi hófehér télpihe.

Mielőtt végképp átölelne a

mozdulatlan éjjel,

még kérdés motoszkál bennem.

Miért hívják a szeretkezést csatának,

hisz csata a háborúban van csak,

a szerelem pedig

a legszentebb béke?!

Balog Gábor

-csataloo-

2026. 01. 21

 

TEGNAPELŐTT ÉS MOST

Tegnapelőtt, a korai éjszakában

amúgy húsz éves koromhoz illőn

megöleltem a kedvesem.

Vette-vitte,

és bealudtunk mind a ketten.

Nem esett csorba önértékelésen.

Aztán átbeszéltünk egy teljes napot.

mire a csillag feljött,

és ünnep volt, megszokott,

belevitatkoztunk életvitel

részleteibe.

Fenntarthatóságokba, mikor,

mire érdemes viselkedésbe,

szóval pszichológia.

Egymást ölelve aludtunk (el).

Ma hajnalok rég elmúlt hajnalán

csípő alattról kaptam a jelzést: ébresztő fel!

A nő, meg?

Nem részletezem!

Elmúlt a reggel,

a delet is kongatta már harang.

Bennem és velem hetvenhat évet élő

örök társamban csak az maradt,

hogy süt a nap ezerrel

meg olvad a hó.

Mi ketten együttként egymásnak való

bolondok vagyunk.

Kössél rá csomót Kedvesem!

Balog Gábor

-csataloo-

2026. 01.18

 

TÉLBEN TAVASZELŐ

Jázmin-ünnep lesz

az ablakomban tavasszal.

Tavaly kaptam, raktam ablakba

font virágos tövét,

de elkapkodhattam.

Túl napos vagy árnyékos helyre tettem

a buján virágzó szép növényt.

Elhalni készült.

Gondoltam valami nagyot,

s amit nap és árnyék meghagyott,

a kerti kőládából kivettem,

új helyet kerestem.

Éljen az istenadta, Ilusom-adta,

újra szép, virágzó

éveket ablakomban!

Most még a túl korán van!

A Vízöntő látogatja

ad vizet neki két-három naponta,

s Halak, párosan készülnek a folytatásra.

Majd áprilisban, mire elmúlik

tulipánjaim színvarázsa,

hoz furcsa formájú bimbókat

önmagával kergetőző ága,

pattan virágba, bódít élőt,

kéri fel táncra a költőt,

ki az egyetlen létező ember-nővirággal

hajnalonta beszívja illatát.

S a költő majd táncol!

Párját magához szorítja,

szemekbe varázsol sziporkát,

lábakba tangót, waltzot.

Pörgeti-forgatja.

Bámulják együtt

az Almássy kastély ablakainak

kék és rózsaszín, hajnali előtti,

sok-sok ismeretlen,

mozdulatlanságba dermedt fekete árnyát.

Magukhoz,

kabát alatti testmelegükhöz szorítják a zenét,

Sosztakovicsot, a két Brahms-ot meg

miegymást.

Andre Rieu lélekben velük ünnepel.

Nem látják, ahogy a kastély előtt

az öreg tiszafa és az éj komor sábeszében megbúvó

szikár alak,

a Kaszás,

csont-öklével könnyet mázol el,

valahol arccsonton, szemüregen.

A kámzsát lejjebb húzza

és elbotorkál.

Utána nem marad semmi visszhang.

Mormolja önmagának:

majd máskor jövök gyerekek!

Balog Gábor

-csataloo-

2026.01.18