ÉBRENBABA

(Szép Ilonka)

Mikor betoppansz váratlanul,

persze mindigis vártan,

a világ kinyílik, ajtót vág falaimra

a fény.

A belőled áradó.

Mikor elmúlt már a kötelező, életben tartó

gyógyszerek teherként viselt

naponta eltűrt, mindig visszatérő hatása,

s maradt

úgy tizennégy órányi egyedüllét,

magány, befelé fordulás,

meg a házi robottal is végeztem úgy,

hogy a kertbe sem tettem ki lábam télidőn,

két kézzel fogható szellemarcként jelensz meg,

hogy két kézzel fogjalak fogható-ölelhetőt.

Olyankor koppannak, lecsengenek

a hirtelen látomás

disszonanciái.

Olyankor újra teljes az, amit élek

és mindent-de mindent elfelejtek.

Csak megölellek!

Étellel kínállak!

Békével, pihenéssel, meg az öregember vágyaival,

elérhetőkkel vártakkal,

nélküled feledésbe veszettekkel.

S mert fáradt vagy, túlfeszített és

helyt akarsz állni

valami csak neked kibogozható kuszaságban,

és kötelező és szép tevékenységbe ölöd a mindennapjaid,

nem tudod,

olyankor vagy a legszebb, amikor

fényláda-sípláda alszik,

a Hold világít be a tetőablakon,

mezítelen vagy, és én veled

olyan felhőközelben,

mint az évente többször beharangozott

sosem látott hullócsillagok raja..

Fáj, ha eluralkodik rajtad a kényszer és

alvás-álom nélkül töltesz egy éjszakát.

Rossz rutin. Kiéget.

Talán megérted egyszer...

Balog Gábor

-csataloo-

2025. 12. 12