HOL ITT A VERS, ILUS

Nyugdíjad mennyi?

Ahogy az óra elüti az éjfélt,

Újév napján lencse lesz,

főtt tojás, meg csülök.

talán még szívsonka is egy darab!

Lágy kenyér, meg lilahagyma

de az aktuális, egyetlen, Lilla nélkül minek a virsli?

Sok savagyú...

Nyugdíjad mennyi?

Szeretek kádban, melegvízben fürödni,

Évente egyszer magasra ugrik a lázam,

rákényszerülök.

Marad napi zuhany, katonaságosan,

al- és felváz-mosással, sőt ha kell,

hajmosásra is, másfél perc összesen.

De ha itt van Lilla, Övé a dőzs, feredőzhet,

én meg lesem...

Nyugdíjad mennyi?

Nem vagyok pedagógus!

Sem frissen pihenőre ment bankár,

politikus. Voltam tótum, néha faktum is,

meg is fizettek rendesen. Szálltak az évek.

Kell a gyógyszer, hogy verjen szívem!

Ver is, ha Lilla jön, mert érte dobog

még...

Nyugdíjad mennyi? Emelték?

Még nem, barátom, kis kíváncsi!

De lesz majd emelés, ha szükség lesz rám,

mert saját lábamon én még elbicegek szavazni.

Újévi lencse után, egy jó hétig elég lesz

a kockaleves

kis tésztával, fogy fogyjak,

és pénztárcám ne fogyjon.

Elcseszett egy világ ez!

Lillát kellett volna megválasztani

egyszer örökre! Életfogytiglan!

 

SZABAD...

Így karácsony előtt

sem okom, sem késztetésem nem volt elhajolni.

Stílszerűen csak egy nyeletnyi grappát

küldtem le kétszer,

olaszosan,

vagy mondjuk úgy,

rátukmáltam a míves üvegre

a kétszer ad, ki gyorsan ad szabályt,

Aztán???

Néhány szívemhez kedvest telefonvégre kaptam,

s a londonival

messze nem banális jókívánságokat cseréltünk,

mint árkosi vásáron a kupec lovát,

némi fenyővízre való pinkapénzre.

A messzi, svédországival, hogy milyen lenne,

hogyan csinálnánk, ha mindent újrakezdenénk,

és szép meglepetés volt,

hogy nála vendégeskedett

a hajóssá vadult, vagy szelídült iskolatárs,

annak ma is szép szerelme,

akiért ácsingóztam is, én is, nem egyszer.

Sikertelen.

Mindenesetre jó volt,

hogy megállapíthattam,

kurvára szerencsés voltam-maradtam,

mert olyan szép, sudár lányokat nem termett

egy táj összes gimnáziuma sem,

mint a miénk, s ott is az osztály, ahová jártunk.

Ők vigyorogva, de büszkén megjegyezték, hogy mit sem változtam,

farok vagyok

(nem így mondták)!

aztán

meghallgattam az egyetlen-egy, szerelmem

depi-rohama keserveit,

és szégyenkeztem,

előbb miért nem hagytam a sorsválasztást

eszemmel szemben érvényesülni

(itt bevillant Béjudit, és az igazmondások összes átka),

és hallgattam a tőlem mindössze ötvenhatezer szabványos karnyújtásnyira élő

kedves jajkiáltását egekre.

Perverz módon bár akartam,

észre sem vettem, hogy az egek én vagyok.

Valahol, valami kicsinke, kéken.

Holnap, napindításkor még elmegyek, beszerzek

nagy csokor vágott virágot, mert én lettem

nem csak a hónap, az év, de az élet dolgozója is,

csupán azért, mert ajándéka az én esélyem.

Az, hogy élek. Érted? Élek!

 

FÉLLÁBBAL

Minden útjaimon a legnehezebbet

vettem keresztre magamnak.

Inkább a hülye naivitás vezérelt,

mint ráció.

A fellegekkel akartam vándorolni,

onnan, rajtuk ülve látni

mi a jó. (mi nem).

És felhőkből pottyantam az anyaföldre

szerezve nem csont, inkább lélektörést,

és sosem vágytam vissza anyaölbe,

Oidipusz bennem nem lelt lakót.

Lettem a végtelen.

Raktam sok hegeket sebeimre,

kerestem túlélés-esélyt,

hogy egyszer elérjek majd valami csúcsot,

amit a kockavető Mindenható

rám tervezett,

S lám, így, megöregedve

oly könnyű minden cipelt!

Nem fáj, esetenkénti sikertelenség,

nem, hogy nem mindenki szeret,

nem, hogy ágyam a korral

mára a kelleténél, bizony gyakran üresebb

és nem fáj, hogy nincs ember,

s gödör se nem,

ami várna hittel,

hamvat, ha lesznek

lenvirág szőttesre borítja majd

a továbbélő, múló idő.

A végtelen.

 

TÉLSZAKÁCS RECEPTJE

Ahol megszaporodnak a líra

karácsony előtti vadhajtásai,

köcsöggel mérik a folyékony giccset

rímágyútöltelékek,

kell, hogy az ünnepbe beleszóljak!

Kocsonya kell!

Lassú, három órás fővésű tangó,

lében fokhajma két marokkal,

meg kilónyi tarja, s egy nagy darab

füstölt tsülök!

Bőr, zselatint képző alsó lábszár,

körme levágva-kidobva,

ne legyen szaros potyadék

díszlevesünkben.

Álmodók kedvére

mehet a lébe répa,

fehér-vörös, de csak kevés!

Só, a tsülöktől függő-óvatosan,

és bors is a cifra, vegyesszín-magyar,

de az se baj, ha néhány imát elmormolsz,

hívőként, hogy minden sikerüljön.

Három órányi csipetke percidő,

és kész az alkotás!

Megváltás minden hasaknak.

Karácsony,

meg ami vele jár:

magány,

egyedüllét,

tizenhét tányér,

és a megszokottan, fagyottan remegő

lélek.

(Vajon,

az isteni jászol előtt,

Jóska-Maris,

a Három Királyok,

meg a barmok

ugyan mit ettek?

Heródes összes,

gyermekgyilkoló parancsa

árnyékaiban...)

 

KÁVÉ ELŐTT, VAGY UTÁN

Mára nincs más feladatom,

csak a hallgatásokat eldobozolni.

Menni fog! Akad belőlük kelletlen elég.

Az ebéd már megfőtt múlt hét szombaton,

hogy jusson egy hétre belőle: lencse.

Szilveszteri pénz.

A napokban Vé festetti magát,

öszántából rá nem vetemedne,

és majd afféle Festetics lesz

pár napra a kékbélyegzős ágyneműn,

Emm majd benzingőzt szagol,

és pénzt rollniz, ha ráér,

de az is lehet, csak olvas, mert olvasni jó.

A könyv amúgy sokra nem való,

tele egyre bizarrabb marhasággal,

átoperált világgal, háborúval.

De eljön ma eljön Luska,

rám pirít, borotválkozzak,

és ha már elcseszett bébipopóhoz

hasonlít a bőröm, talán megfésül,

és velem számolja a fésűfogak között

naponta ritkuló számú hajszálakat.

 

BELEFÁRADTAM

Rám férne az alvás.

Negyvennégy órája,

mindössze tíz percnyi regisztrált szünettel

nem megy.

Égetek.

Ki tudja mit, miért égetek akaratlan.

Vodkafüst szemernyi sem bennem,

már hónapok óta megszokott ez is.

Drog csak a cigi,

az elmaradhatatlan.

Képek, történetek között vergődöm,

verem magam küszöbhöz

altesttel (seggel magyarul),

köröttem pillanatonként változó,

emberiség történelme alatt

semmit nem változott világban,

kisrészvényeseként.

Ha hagynám,

megemésztene, salakként köpne ki magából

az önsajnálat emésztőcsatornája.

Marína elment, elment Eszter is.

Lívus neveli gyermekét,

és az egyetlen hozzámvaló

a más biztonságában alszik,

villódzik előtte TV,

magánkómáját emészti álommentesen.

Élek,

Mindegy, hogy" mi-fáj-Zorán"

kényszeres cselekvések között,

fotelba görnyedő pózban

biztató a felismerés,

hogy és de

van még gerincem,

ha fáj is.

Socskám-Lusocskám arca előttem.

Keresek új nevet neki képzeletvilágban,

enyémben elfogadhatót.

 

TÉMAZÁRÓ

Az eredendő bűn a gondolat volt.

Ott és akkor, amikor hagytam,

hogy ujjaimban sűrűsödjenek,

toll, ceruza hegyén átvezetve

papírra kerüljenek, adjanak hamis képet

akár önmagamról, akár önmagukról,

kendőzve szóval, vagy tettel

az önámítást.

Nagy ívben kerülni illett volna

pátoszt, hitet, szerelmet, meggyőződést,

események szürkeállományba,

a nagyvilágba karcolni akaró késztetését!

Nem ártott volna visszatérni az eredethez,

amiben a gondolkodás nem életfunkció,

a dallamok csupán az erdő hangjai,

a képek csupán a látó szem kivetítődései,

mind csalóka ábránd.

Az érzékszervek összessége

a megtévesztés eszköze mind.

Akkor is, ha legalább alapszinten

távoli, oldalági rokona a létezésnek.

Minek kell ennek megértéséhez

bármi is,

amit halandó, esendő ember

gondolatnak nevez?

Hogy bűnbe eshessen elkerülhetetlenül?

 

DECEMBER

Kerestem értelmét,

de nem találtam.

Véget nem érő futásban

telt múló idő.

Megérlelődtek meggyőződések, kételyek.

Kérdeztem embert, Istent,

bújtam könyveket.

Lestem változások okait, a következményeket.

Okosabb nem lettem semmivel,

csak a folyamat lett hosszabb.

Öregedtem.

Befolyásoltak örömök, bánatok,

születések és találkozások

az elmúlással.

Időnként ritka kincsekre leltem.

Őrzöm zömük.

Mire is volt jó az egész?

Tán tudják, akik az útra tettek,

hogy járjak, lássak, érezzek...

A megfejtésekhez közelebb nem jutottam.

Vagy mégis, talán?

Lehet, a megfejtés, a tiszta esszencia

maga december.

A halál.

 

AMOLYAN BALOGGABIS GLOSSZA-FÉLE, PILINSZKY JÁNOS, KIRÁLY ÉS KIRÁLYNŐ (1973. Ms.5932/11) versére

 

„Király és Királynő

 

Magányossá tettél. Innen hűségem.

Összetörtél. Ezért vagyok erős.

Kifosztottál. Ettől ragyog palástom.

Ülünk, fekszünk, sétálunk egymás oldalán.”

 

Pilinszky János 1973.

 

 

Magányossá tettél. Innen hűségem.

Elnézem, amint hosszú sorokban jönnek.

Vidámak, szerelemesek. Most bánat szemükben.

Kezükben maradt a simogatásom.

Mai magam, korábbi változatban. Nézem el…

 

Összetörtél. Ezért vagyok erős.

Porcelánboltban elefánt. Mindent

öklelő-ölelő, vad, szabad. Törött.

Sok tonna hús, némi aggyal, befelé növő

bánat-agyarral szívendöfött.

 

Kifosztottál. Ettől ragyog palástom.

Szavakból szőtt, mélybordó, mint a bársony,

puha, fészekmeleg, naponta élve temet,

és élni nem hagy már, csak meztelen.

Hátán firkaszó: „Mene, tekel”.

 

Ülünk, fekszünk, sétálunk egymás oldalán.

Az ám! Pont így, pontosan! S ahogy a nappal,

vagy új éjszaka rád, meg rám zuhan,

mint robbantás után a kő, kőbánya öblén,

lestrapált billencsek hordják építőkőnek

messze roncsaink.

A RACIONALITÁSOKRÓL

 

Mikor szédítő vad rohanással

futsz ámokot egy lélekért,

mikor levegőhiánnyal érsz

a partra és a csónakosnak

lihegve magyarázod,

hogy úton van és jönni fog,

és fel ne vegye,

mert őt fojtod a vízbe, csónakostul,

mikor könyörögsz a Hallgatagnak,

hogy fordítsa vissza,

és adjon a láb alá valami tévutat,

menjen bármerre, csak erre,

a part felé ne még,

mikor az összes birtokigét elereszted

és azt mondod, inkább felejted

az egyes szám első személyt,

mert láttál már halált,

és azért is,

mert  talán ezzel segíthetsz...

Akkor kár lenne

racionalitásokról beszélni.

Nagy keresztet raktak rád.

Viseld! 

 

ADVICE

Find the road when on the road
never miss a hike offered,
but choose your words with care,

prefer not to offend the driver.
Those are the rules for survival.

Talk a lot and keep awake
both interest and desire,
forget the past– an easy task –
and count the miles to tire.
Those are the rules for survival.

 

ÍGÉRET

 

Egyszer megjövök.

Kalap lesz rajtam, meg viharkabát.

Sárga, mint a csillagok

amiket hozok majd zsebbe rejtetten,

mint csokor ibolyát,

hisz azt is csak onnan izzadtam elő minden találkozáskor.

Majd állok előtted.

Nézni foglak, és szememben olvashatod

a messzejárt útjait, az árokpartokat,

hajlongó füveket szedhetsz szálanként szememből.

Teleültetheted velük a kerted!

Mindig elfelejted, hogy útra küldtél.

Saját utamra nélküled

és idegeneknek súgtad csak fülbe a gyónást,

hogy nem úgy akartad!

Nézz rám majd, ha állok előtted,

mert megjövök! Nézz!

Jusson eszedbe a zsibongó park néma csendje,

a telt utca harsogását elnyomó snitt,

ahogy futottál szélre tett ember és szó után,

mikor befordultam azon a harmincakárhány éve lebontott

utcasarkon,

hogy kérésed betartva elveszítselek.

 

ÓLOMKATONA A NACHTKASZLIN

 

Az ólomkatona csak áll.

Féllábbal, „vigyázz”-ban őrzi az éjszakát

és ráérő időben a nappalt.

Szuronyt feszesen szorítva

kéri bebocsátó passzusom jelenbe,

ágyba, vagy irodalomba éppen.

Festett cifra mentén a gombok rezek.

Vágyak, álomezredek fölött

parancsol a silbak, éji őr.

 

Az éjjeliszekrényen

a gyertya riadtan pislog.

Visszatartja a belé préselt illatesszenciákat.

Tudja, látlak

kéj-képpel magad keresni bennem,

arasszal mérhető összetartozásban.

 

Az egésszel tisztában van az őr.

Látta százszor, hogyan varázsol

redős homlokra simaságot,

sima homlokra ráncot

kiharcolt megelégedettség.

 

Éji ablakban, még fényben szedett virág.

Játssza  rókatáncát,

hajnalig tartó haláltusáját,

hogy elaludjon.

Mint te, leszedettem!

 

Megint tettem valami jót.

Mellékes, és tények között feljegyezni sem kell,

hogy élveztem én is.

 

A PORONDSZÉLEN

 

Megint nem vagy itt.

Neked öntöztem táppal korlát muskátliit.

Virágban mind. Piros vérben,

rózsaszínben,

megannyi hamis labdarózsa

a télben.

A porondon gondolkodok.

Deszkaszínpad szélére ülve,

lógázva lábat.

Verset mesélek neked.

Hiteim, hitetlenségem ismered,

Magam neveltem mindet.

Neked.

 

Még alig voltál.

Homokoztál a kislapáttal.

Szólni tanultál, hogy egyszeregy,

a gazda rétre megy,

és, a fia is vele.

 

Vártalak.

Figyeltem minden léptedet.

Láttam, ahogy a vonót veszed kezedbe,

hogy Paganinit ültess

értő fülekbe, vagy mutasd a csellót,

befogva, hogy pengjen a húrja

éteri szépen.

 

Hosszú út.

Hazaértem. A deszkaszélen

kimázolt arcról könny potyog.

Belül, mit nem lát közönség,

a lélek motyog valami evoét.

Evoét.

Hogyan köszönjem meg a létezésed,

ha jössz! 

 

REGISZTER

 

Jó sok hang már elköltözött.

Szelídség, álcázott karvalyorral,

Miklósok porladnak satnya fák alatt,

s már nem tartanak nagy tanárok

példabeszédet.

Péter is alszik.

 

A levendulák között

veszett el minden. Bódító illatuk

andalított.

Angyali lánykák táncoltak
babos ruhában,

ringlispíl forgott

Neumann Ilonkával a Petőfi téren.

Várhatod újra az

egyenruhást, Kalasnyikovval,

óvoda-sréhen,

s nem gyógyítja köszvényeid

a gyermekorvos, rég elment

Zsolnay-rokon.

 

Kardosné visz valamit tovább

picurka bézsuzsákban,

és Teri-anyám integet, ha ráér:

Az idei nyárban légy óvatos!

Túl két óceánon

két, netán három nagy név leszármazottja

ittragadt lelket elemez.

 

Ráncos dallama sincs már

a zenésznek,

minden agyagkorsónk repedezett.

De maradékként,

könyvelt lúzerként tudjuk:

Öregszünk. A világ? Jól elrendezett! 

Csapdát kikerülhetetlenül állít

a szépségeitől megvezetettnek.

JELENTÉSEK KÖNYVE XVIII.

(telente kétszáz)

 

Elment az utolsó hajó.

Tart az éjszaka.

A Pestről kiebrudalt

menedék-laka: „kis lak áll”,

ahol szokott.

A kályha fát eszik három helyett,

és sűrű hófelleget vár

a mellette fázó, hogy

áldásként hozzon védőréteget

vastetőn, fehér takaró.

 

Se rádió, se képdoboz.

Beszűkült elme körbejár, bogoz

talányokat némi múltidőkből,

mantrát mond, könyörög

legjobb istenekhez:

Ne hagyj, hagyjatok egyedül!

Kéri a csendet, hogy átölelje.

(A csend megteszi.

Semmibe van neki:

„S hogy örül az istenadta!”)

 

Minden vérvonal beszűkült.

Összes rossz tett egybegyűjtve.

Mint képeskönyv,

csukott szem előtt

vonul előtte,

s nem megválást hoz

vétkek beismerése, csak poklokat.

 

A kalapból tegnap rángatott elő

fél falat, önünneplésekről

megmaradt mignont a tolvaj.

A mázon rózsát hint

szegények közé a szent.

A rózsa színe fakult.

Postás integet,

kacsintgat közalkalmazottra,

és nagy béke jön a kitaszítottra,

meg gömbös fenyőfa!

Krisztus, egészen apró,

Fehér és hideg!

 

Két rágyújtás között,

lángban, vagy hosszú fagyban,

elalvó lélek testében,

csillagegétől fosztott jászlak kisdede

az idén sok ajtón kopogtat...