NAGY ÚT

A vicinális elzakatolt.

Szállt a füst amerre vitte

éveim, s nicsak,

pánikba nem estem,

várom a menetrend szerint

megálmodott

tiszta, angol WC-s,

otthon kirántott csirkelábaknak kisasztalt kínáló,

kupékkal felszerelt

mellékvasút csodát, a következőt.

Mert jön,

mert még élek,

mert menetrendbe iktatott,

nem késik, nem is siet.

A jegyem már a múlt század

pontos közepén megváltottam.

Sokáig érvényes, úgy tűnik.

A folyó mellett akartam utazni

mióta eszem tudom.

Most eljutok oda is,

kényelmesen.

Utastól félnivalóm,

ha szabadult gyilkos is,

semmi nincsen,

kenyeret, hagymát és csirkelábat is

oszthatok vele,

és meghallgathatom a vallomását.

Szedhetek fel

réses sallangot megszokottan,

ideig-óráig, vagy örökre,

mert ki tudja meddig tart az utazás,

meg az élet.

Csak a ziki-zaka,

kerekek koppanása,

más, mint eddig megélteimben,

de érthető:

hegesztettek a sínek.