HOGY
NYOMA MARADJON
Álmomban
jártam a Genezáreti-tavon mezítláb.
A
víz fölött, ahogy illik, pedig
az
ominózus vízenjáróhoz csak a hit köt,
rá
semmiben nem hasonlíthatok, ami nem is baj,
mert
Ő az Isten én meg csak észrevétlen kis teremtmény.
De
álmodok.
Jártam
álmomban máshol is.
A
Széchenyi-tér már ki tudja hányszor lecserélt
mészkő
járólapjait koptattam télen,
jancsiszögekkel
stafirungozott
csúszkáló
bakanccsal, meg olvastam ugyanott
Dürrenmatt
fizikusairól.
A
nagy áhítatban időnkét kongatott
a
ma is Dzsámi-nak hívott Belvárosi templom
nagy-
és kisharangja,
s
a Szentháromság-szobortól jobbra? balra?
a
ciszterciták gimnáziuma, jobb időkre várva
sírta
vissza egykori, plebejus nagyságát, tanárait.
Álmomban
kedves nőalak kísért.
Anyám
szép arca mosolygott, és
kedvesem
fogta kezem hosszú copfosan.
Talpamban,
míg üldögéltem, végig moziztam
minden
bejárt utam, és hazaérkezéskor a szomszédban Terianyám
mosolygott.
Csak
egy hirtelen jött mecseki szél küldött a Siklósi út felé, ahol
már javában égtek a mécsesek.
Gondoltam
ezernyit. Felsorolni is nehéz.
Láttam
borotvált lábú Őzikét,
a
hegyet, a Sztálin utat, a lankát dél felé,
sok
arcát is időben-vesztett egykor barátot, néha kedvest,
és
felettem elrepült először szingliben egy hófehér galamb,
majd
kissé megkésve, szinte váratlanul nagy csapat tenyésztett társa.
Láttam
rozsdabarnává változott vörös Szalviákat
polcon?
hogy kerültek oda? királylányt, békából átváltozottat,
és
tán fricskaként egy kiadósnál is méretesebb tomporú nőcit:
báját kínálta csókra.
Felébredtem.
A nőcit? Álmomban bizton vihettem volna egy fordulóra, de mióta
eszem tudom, az ámbra, az őszibarack, a levendula, meg a friss
kenyérlángos illatú, fokhagymaseggű nőket szeretem,
tehát
így, belegondolva, teljesen jogos volt az ébredésem.
Halottak
Napján, ébredés után valamit főztem, Lazát. Székely- meg
töltött káposztát. Három ünepnapokra.
Aztán
lélek-kirakósként, élő szeretteimmel beszéltem,
persze
fejben.
Persze
fejben.
A
nem élőkkel majd elbeszélgetek az este. Mécsesek lángja mellett.
