BÓKLÁSZVA MEZŐBEN

Beérett, beérett minden ígéret!

Lehet szép estém, igen, ha napra-nap úgy öregszem,

hogy elfelejtem a szerzett tudást,

a tapasztalást!

Csak látomásokban gondolkodom,

s az álmaim,

éjjelente megálmodott csodaszép hazugságaim

hagyom nagy-nagy elégetendő albumokban

kockánként képekre bomlani.

Beérett, minden beérett...

Vetett mezőm sárga magvaiban

aratásra, vagy kipergésre vár kalász,

hombárra, vagy mezei pockok megélhetésére.

Minden sikérbe préselt gondolat csak annyit ér,

mint az utánam maradt talp-szúró tarló,

gyökerek elágazásai.

A beszántásra várva.

Ketrecem a kert.

Benne pompás, nélkülem meg sosem élő pazar

virágok vízigénye,

mert amit Isten ad, az kevés nekik.

Őt én helyettesítem. Itt.

Ketrecem a drótkerítés, ami pár száz négyzetméteren

fehér kutyámnak ad védelmet

nagykutyáktól, s egyben börtönt.

Élhetőt. Neki-nekem.

Mennék. Akadnak restanciáim.

Meglátogatnám a négygyermekes gyógyítót,

hogy megköszönjek megannyi kérdését, mit feltett,

rám bízva válaszaim idejét, mikéntjét.

A képvarázslót, a bennem meghasonlót,

meg az élve temetetten élőt.

A kisemmizettet, hogy megmaradt kincseimből adjak,

az éhezőt, hogy komiszkenyerem osztva vigadjak,

s a hazugot is, hogy szemébe mondjam:

igaz voltál te mindig! Örülj!

Csak a temetőárok, ami visszafog!

Madárijesztő, kánon, dogma, rém!

A remény! A kilátástalanság összes bája,

amiből csak annyi jut,

hogy tudjam, a megmaradtak közül is

csak az az enyém,

ami nem volt, nincs, nem lesz sosem!

P.S.: Ez itt egy költemény!

Balog Gábor

-csataloo-

2025.07.29