TEMESSÜNK

Jó így is.

Minden jó.

A világ is jó, az öregedés is jó.

Az is jó, hogy nem látom már,

heti-kéthetenti testi jelenéseiben

a kedvesem,

csak foszlányait érzem a lehetségesnek.

Fakuló foszlányait

a legszebbnek, amit az élettől kaptam.

Kiosztották a jegyet.

SAS behívót, depresszióval átitatott

temetésekre és temetkezésekre

bérletet. Nem ma, nem is tegnap,

talán már évtizedekkel korábban,

de a postás lusta volt,

a kézbesítéssel kivárt (nagy örömömre).

Elképzelem a temetést, ahol ma lehetnék!

Produkció-én!

Ja! Az éppen temetett!

De megint nem jött be!

Megint akadt más helyettem!

Korán elmenő, nálam értékesebb!

Vagy szól harangszó, vagy nem

a temetetteinkért.

Helyszíne, szokásai váltogatja.

A titok csak abban,

ahogy balról jobb lábra pöckölve

pattan a labda:

kit, hol, mikor ásnak el. szórnak a szélbe,

raknak ki póznán aszalódni,

vagy mésszel maratva tömegsírban.

Más helyett, ha tehettem volna,

nagy-hamaran feküdtem volna

gödörbe,

feküdtem volna máglyára-tűzre.

Secko-jedno. A sors nem úgy akarta.

Az élet!

Az élet olyannyira enyém,

a most is nyíló, változó, elmúló új tavasszal,

hogy kitartásom nincs élni benne.

Ha mégis lenne – szembeköpném magam.

S közben?

Kapaszkodok minden fába, fűszálba, virágba:

élni, élni, élni még, míg tart bennem a szufla.

Az esendőnél is esendőbb vagyok,

maradok.

Ne légy rest Szentmisi!

Befogni, kantározni,

oszt gyía fakó!