UTOLSÓ MEGÁLLÓK

Nem sok maradt

még előttem álló stációkból.

Keresztre nem feszítenek,

csupa szerencse!

Az eddigiekben

mindig a jó jutott.

Korbáccsal nem vertek,

csak somfabottal,

életre jók között

utolsó sem voltam,

csoda!

Dalos körökben tiltották zenéim.

Elviseltem.

Ha jött a víz, én gátat építettem.

Árral szemben úszom ma is.

Hajnala-nappala, zenitje

is volt életemnek,

s ha minden eljövendő korok

mind szembe jönnek

porból gyúrt magammal,

majd a szél visz el

trágyázni földet.

Gyöpre, és búzára jó talajban.

Tanultan maradtam tanulatlan.

Téli havakban

fordított sorrendben is láttam

gyümölcsök szüretjét, aratását,

hogy beérik minden, mit ember vetett!

Vagy nem Ő?

Snitt előtt a fahrt-kocsi lepukkant!

Csak a botorkát tudja venni

premierben,

lesz csócsálásra épp jó,

hat, vagy nyolc sorokban

az összefoglaló.

Maradok porszem, avar alatt-fölött,

vagy szélben, bejárva

kontinenseket.

Árva.

Millió családdal megáldott,

aki írta is,

nem csak szerette

a verseket.

 

A 67-es BUSZ UTOLSÓ MEGÁLLÓJA

„Nem sok maradt

még előttem álló stációkból.

Keresztre nem feszítenek,

csupa szerencse!" BGJ

Ma is, magányos reggelente,

arra visz utam,

ahol szeretve ültettem

őt tőlem távolra vivő,

kékre festett viszonylat,

menetrend szerint érkező

járataira, kedves halottat.

Neki, s műszakonként

változó, őt sóvár szemekkel néző

sofőröknek is integettem,

s hogy elnyelte első kanyar,

a környéket nyakamba vettem,

reggeli sétám megtörtént, tényét,

albumaimba, szürkeállományomban

helyére tettem,

sosem változón.

Gyakorta, estelente,

a kedves érkezését lesve,

kimentem számolni

egy, kettő, egyre több járatot,

hogy őt arról lesegítve,

kezét kezembe rejtve,

vigyem haza, az otthonunkba.

Kínáljam étellel, öleléssel,

igaz, vagy neki kitalált

napi semmiség-mesékkel,

hogyan telt napom.

S hallgassam őt is.

Azt a megállót mindig szerettem.

Kerülni, elmenni mellette semmi kedvem,

de ott leülni, múltakon időzni fejben,

már nincs érkezésem.

A menetrend szerint jövő-menő,

örök, mindig előrevivő

útját járja tovább a busz.

Ha kell a pezsgés, az el sosem felejtett

városba is bevisz,

s nem kér még bérletet sem

tőlem egyenruhás sofőr,

elmúlt tegnapok.

Köszönöm. Jól vagyok!

 

EGYBEN MINDEN

Mindent kifizettem,

törött ami eltörhetett.

Kidobnivalóm nincs.

Megteszi helyettem az Eltakarító

nagy kupaccal, és

helyére kerül a minden.

Kötelességet magam után csak egyet hagytam,

kutyám még élhetne két-három évet,

víz és valami élelem kell majd neki.

Gondoskodás, játék talán,

valami egy szem ember,

aki öregen is felkarolja,

szívébe úgy zárja, mint teszem én.

Mindegy ki mit gondol beléjük,

a válaszutak jók.

Itt tisztítanak meg purgatóriumok helyett.

Rózsaszínűvé varázsolnak,

szelet ígérőn vörös, alkonyi eget,

és elviselhetővé teszik a másnap

továbbélésre kötelező ingerét.

A képzelet messzi játékait,

a percegő időt teszik tenyeredbe,

ha későn, hát későn, legyen úgy!

De olyant, amiből talán építhetsz

még egyszer magadnak

és kedvesednek is csodaházat.

 

MARADT MÉG VALLOMÁS?

(Pillangóm, Pappilusnak)

Lehetek borgőzös, vodkafüstös,

veled legyőzhettem a Kaszást!

Itt téblábolt köröttem.

Egyikről másik lábára állt,

villogott fenkövével, Örök Uralkodó.

Te erős ököllel, akarattal

küldted útjára vissza,

és nyertél kettőnknek haladékot

le sosem játszott ferblik után.

A gátoldalban már elvirágzott a zsálya,

A „laposra” terített ócska

pokróc két oldalán

már tört előre augusztus ékszer virága

minket ölelő földből – a colchikum.

A benned élet, mint a folyó, lent, alattunk,

a mindenről álmodott.

Csak éreztük, egyikönk sem látta,

mikor a csillagok, odafenn,

szabályos sorokba rendezetten

a holdmentes éj egére írták.

Ez itt a szerelem!

Ez a szerelem!

Ugye, jó volt összeborulni,

hagyni a nagy vizet lassan menetelni?

Ugye jó volt összeborulni,

és varázsolni vadiúj csillagokat az égre,

s itt lenn, a szemeidbe?

Ugye, jó volt, hogy hullócsillagokat

zöldre festett a szentjánosbogár?

Aprócska semmi, kicsinke zöld

szentjánosbogár.

Értelmet kapott az élet,

sokadszor, megint...

 

KÉSEI PRÓFÉCIA

Hiába mondod

akár naponta hússzor is

szemébe,

mellette, háta mögött,

hogy szereted,

tetteiddel bizonyíthatsz is akár,

a szó megkopik,

illatát, esszenciáját

fellazítják, elhordják a mindennapok,

a szelek,

napsütések,

borongós napok,

az ölelésekből elillant suttogások,

s mások

bármit mondanak,

hallgatnak el, az fontosabb lesz,

mert rendje ez az életnek,

most és mindörökké,

Ámen.

 

FEHÉR AGYAR

glossza-féle

/5/

„disznó de akin jáspis a csülök

fábul faragott istenen ülök

zöld csillag a tejen tűnj elő

meghalok, s mázsás szakállam kinő, -„

(J.A. Medáliák, első változat)

disznó de akin jáspis a csülök

járt tölgyeserdőt. Hol itt a makk?

Barázdás törzsű barna fák

hullt avar fölött bólogattanak.

fábul faragott istenen ülök

makkos igazát keresem koromnak.

Törtagyar, fehér ártányok sörteszőrén

irigységek, lehúzón hajladoznak.

zöld csillag a tejen tűnj elő

szórj szikrát ártó szemükbe,

ültess hátukra tejvarázst,

patkányként vesszenek a ködbe.

meghalok, s mázsás szakállam kinő, -

körbefon ásott gödörbe’,

ad rám hold-ezüst darócot,

holtában óriás lesz a törpe.

 

MIELŐTT RÁM SZÓL A LEKTOR

Mielőtt elaludtam,

gyermekkoromban,

magamtól, de megtanítottan,

kényszer-mentesen mondtam

az imádságot,

hogy így, meg úgy,

meg vigyázz a szüleimre,

meg a tes'véreimre,

te odafönti ismeretlen,

hogy csókolhassuk egymást,

reggel, ha ébredünk.

Soha, érdekes,

soha nem gondoltam halálra

az elalvás előtt.

Láttam gyermekként halottat

és oly természetes volt az Írma nénnye,

mint rá majd ötven évvel

egy Irén szereleme.

Élő-halott.

Annyire beleillet a parasztudvarba,

miben gyerekként éltem,

mint a palláson talált töltényesdoboz.

Rokon kovács, rabsickodáshoz használt,

be sosem váltott beutalója a Csillagba.

ahol már rég nem Rákosi pajtás

raboskodott.

vagy,

mint az előbb említett

Irén, vagy Irma nagyapja tolakodása,

amiért manapság államelnök mond le simán.

Egyetlen álmomra nem emlékszem

Szépek lehettek...

 

BOTLADOZÓ

Egyszer már elestem.

Miért ne esnék el huszadszor is,

Ilyenkor, születéskor talán nem bűn,

ha lábam a béna. A lelkem, nem az!

Ilyenkor, mikor az áhítatba

belenyeríttek, beletrappolok,

angyal fogja kezem, meg a gyeplőt,

szorítja torkom, ahogy a levegőt veszem-

Számon, bármi is van a homlokcsont mögött

csak az jön ki, hogy nagy az Isten

és igaz barátom, tetszik neki, vagy sem.

Akkor is!

Ugyan mikor kellene feldobni talpat,

meg belekóstolni az öröklétbe,

ha nem karácsony este, ha zene szól teraszon,

s kontráját kántálom alá?

Ugyan mitől lesz szebb az éjszaka,

ha később érkezel a vártnál,

és beleszagolsz a szobalevegőbe,

hogy újra bagóztam-e?

Annyit késel, hogy mire ideérsz,

hogy a Kisjézus is felnő keresztútjáig,

s akkor majd sopánkodhatunk,

hogy megint, meg megint csak megfeszítik.

Bocs csak esendő, szerelmes, ember vagyok,

ki tudja hanyadszor húszévesen,

ahogy illik.

Ahogy jó.

 

BÚJJ BÚJJ ZÖLDÁG

 

Jól, nagyon bújsz és begubódzol.

Ott benn ketten vagytok,

te, meg te,

és oly jó a beszélgetés,

semmi kockázata.

Ellene nem mondasz semmit magadnak.

Az álmaid, ha magadra hagynak,

melledre szorítod képeid.

 

Tudod, ki vagy,

nincs semmi kétely!

Az egészre párhuzamban az önbecsüléssel

kizársz zavaró időket.

 

Éjszaka jön, meglásd,

párban repülés utált kékszín táj felett,

felhő alatt.

Felhőket, kapcsolatban, nem lehet kizárni.

Az eget – talán.

 

Alszol is, úgy, magad ölelve helyettem,

formáid,

késztetéseid,

kéznyújtásaid kötöttje lettem.

Hat a fény, belőled sugárzó,

és hétnaponta temetem- temetetten

párnapos hiányod.

 

Kivárnod nem neked kell a találkozást.

Ne vess rám követ,

Várni rád nehéz.

 

VÍZKERESZT FENYŐJE

Három hét királynője volt,

s most ékszereit dobozolják.

Többé nem látja őket

Törékeny angyalok gyolcsba kerülnek,

díszeit rejtik majd szekrények hátsó polcai.

Költözni fog. Kertbe.

Jó messze innen, a kedvesemhez.

Új életre kel.

Kap jó földet és babusgatást,

hozzáértő kezek gondoskodását.

Szögezheti majd lábait

egy életre új helyére.

Régóta erre vár.

Mellette nő már ott levő platán,

ciprus, boróka, kékszakáll.

Innen, kertemből én el nem kísérem.

Gondolatom, míg élek, vele száll.

Tudom, évente hófehér palástba

öltözteti majd a tőlem elszakadtat

fentről az Isten-Király.

Balog Gábor

-csataloo-

2025.01.06.

 

KEZEK

Szokás – kikopóban.

Vele tűnik a gyerekkor végleg..

Vele a béke, amit párod élte adott melletted.

Vele a bizonyosság, hogy van biztos helyed!

Ne félj!

Fogd a kezet, amíg megteheted!

Ölelj, vezess vagy simogass, amire szükség,

vagy szükséged van éppen.

Ráérő percedben, ha térdedre teszi,

jusson eszedbe ifjúságod, meg az út,

a kéz-kézben megtett, és az, hogy megérte.

 

FESTŐ ÉS PÁRAFÜST

( A szépség dicsérete)

Már hatvan feletti Vénusz készülődését figyelem,

csobbanni térd fölöttig érő kádvíz-melegbe, mezítelen.

Arcát kikezdték rég a szarkalábak, bőrére itt-ott

barázdát karistolt magántörténelem.

Világot járt lábain az erek láthatók,

ahogy az életet adó hegek, egykor holdas, szép hasán.

Haja fiúsra vágva, a száj sarkában félmosoly.

A zuhanyrózsával játszik, meleg permetvíz pereg

a comb közötti dombon, csobbanásukra váró habokba.

Oly szép, oly természetes, ahogy a pára

napbarna bőréről felszáll, sok kis gomolyban,

hogy csempén kicsapódás, emlék, személyes,

vagy túl az ablakon ősz felhője legyen!

Én, szépsége torz, élet-hányatott, csupa ránc

Anakreónja-bámulója tág szemmel figyelem.

Emlékszem bölcsesség-mentes ifjúságra,

fölös hívságokra, társas magányra,

s lám, a valóságot most nem csak képzelem!

Foghatót, mint gyermeket babusgathatom,

hátán a szappan-elosztást rendezgethetem,

s szája másik szegletébe is csalhatok mosolyt.

Hívságok ideje elmúlt.

Másoknak felejthetőnek tűnő, szememben rögzített

festőállványokon Sandro Botticelli jár fejemben,

meg az, hogy látta-e volna a festő benne,

kádamba csobbanóban, az örök születést,

az életet?

 

ÁBRÁNDOK

Szeretem azt a lányt. Viszontszeret.

Sem múltjáról, sem jelenéről nem tehet,

csak robotosa volt henyéknek,

csak hagyta, hogy fals zenéknek

adjon pódiumot a szeretet,

vagy szerelemnek hitt magány.

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Szeretem azt a lányt, és írok.

Nem bírok birkózni indulattal

és kendőzetlenül, nem kért szavakkal

illetem időnként múltját, hozzátartozót,

De értsétek! Benne őt nem!

Jellem és szellem együtt kevés akad,

mint Ő, maga.

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Szeretem azt a lányt és bízok!

Naponta huszonegy grammnyit

hízok mínuszban, ha nem láthatom,

hisz ő a lelkem!

Sokáig kerestem, s most lenne meg,

de elfeledtem hozzávezető út

összes varázsigéjét!

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Csak állok, kiabálok, hogy szeretem,

nézem a lányt, a fű növését a túloldalon,

várom, jön-e a visszhang,

de mindent elnyom fűnyíró gépzaja,

nem nekem kiosztott jelenidőben.

Meg sem született jelenidőben.

Meg sem született jelenidőben