MEGÉRKEZETT

Bársonykendőként simítja

a fövenyt az elfolyó víz.

Két part közé szorultan

karcsúsította nyár aszálya,

s a holdfényben csillogó liszthomok

mindkét oldalon szélesebb lett.

Nincsenek ittfelejtett lábnyomok.

Nyaralók ifjoncai rendre

tanulni mentek,

becsengettek,

és korán ébredő halak sem pipálnak

horgászra várva.

Mederbe mosott gátkövek

szívnak magukba Hold-ezüstöt,

s megértőn lehajtva fejét,

a kereszten Jézus tűnődik éppen

az Úr kétezer huszonnégyes évén.

A csendet lehet harapni.

A túlpart vasútja álmát alussza,

s a fülemüle sem csattog.

Vándor-szerelmek költöztek

vissza városokba.

A homokpadon

új nyár gyerekkezére és záporokra vár

itt felejtett zöld kislapát.

Ősz van!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.09.01.

 

LÉLEKKERINGŐ

Két lélek jár keringőt

ódon kastély előtt, változó világban.

Az éjszakában

a dallamra kötött csomók,

szerelemzálogok,

zaciba sosem adottak,

összebújásokkal fényesre csiszoltak,

zöld szemekbe bújtatottak,

ha sok a sötét kérdés is köröttük,

akkor is.

Külső szemlélő

tán megmosolyogná

a léptek, hangjegyek

gyakran hibázó egymásutánját,

de ki az, ki ítélkezhet felettük?

Élők, lelkek, dallamok,

dallamra kötött csomók fölött?

A vezérfonal,

lábakat mozgató hangkavalkád

mindig egyformán,

szép monotóniával

köszön örökkön vissza:

elmentek,

itt éltek, szerettek,

s te, messzi idegen,

te húzd majd szádat

bujkáló félmosolyra,

vagy dörzsölj el óvatos könnyet,

hogy ne lássa az sem,

akivel válaszútjaid porában

épp a csürdüngölőt ropod.

FELOLDHATATLAN

"Kérdezd meg tőlem, hogy hány éves vagy,

s én megmondom neked, hogy hány éves vagyok."

Balog Márton Áron 2004

 

NAGYKABÁT 2024

A mozdulat, a kérés,

két kérlelő

szem ahogyan lested, szólok-e,

s ha szólok, miről, kiről szól

majd rögtönzött mese,

kaján, kacsintó, vágyakról álmodó,

vagy éppen altató lesz, és

mint nagykabát a sarkon didergőt

körbefogja,

borít-e hálót majd reád?

A mozdulat, s a szemek,

mind rám maradt relikviák.

Magány.

Magány az összes álmom

gipszbe kötötten.

Lábamon bakancs, nehezék.

Hinnéd, hozzád most gyónni jöttem,

de tévedsz, csak maradék

eszem jöttem eljátszani,

feltenni színnel lefordított

ócska kártyalapra,

és szólni semmit.

Csak azt.

Ócska kis kártyaváram,

mit magamból húztam magasra,

ellen nem áll időnek.

Összedől.

Be sem temet, csak idétlen

játékot ad majd a szélnek.

Emlékszel? Aktus után

és néha helyett is,

karod felfelé kinyújtva

ölelted nyakam.

Magam se hittem, milyen érzés!

Vállamba fúrtad fejed.

Mesélj, mondtad, mesét mesélj,

és kérőn simult

hozzám a tested.

Ma estjeid: másnak mese.

Az álmok nagykabátja rossz anyag,

Látom magam!

Hanyag mozdulattal,

gönceim ledobva,

indulok nélküled, téli szélben,

megkeresni az én meséim.

 

DORKA ÉS ÜDŐ

(KI A FE-NEK MESÉLEK)

Üdő van üdő bizony,

szép hajú, sosem volt kedvesem.

Lélektestvérem, túl az Óperencián,

vagy a Csatornán,

nem mindegy, merre?

Beégve őrzöttem fenyvesekben,

te fene-nagy magyar,

mindig székelyem!

Bizony üdő,

mert tollát csak most próbálgató

cserfes kis rigó, nőm,

egy éve, hogy alkut köthetett az Istenünkkel,

ki kiskalapács,

makacs, rajtam dörömbölő öklét

hallva-látva,

jutalmul visszaeresztett

ide, a porba,

hogy örüljek még neki,

s kedvére ő nekem.

A neki írt,

őróla szóló verseimnek,

minden vesszőfutásnak,

keserveimnek,

amit biztosan

kiérdemeltem, kritikáját

a Mindenhatómtól

duzzogva bár,

de elviselem.

Tudod, itt ülök, nányi' teraszon

mezítelen. az éjszakában.

Felettem Urunk ege,

a végtelen.

Nálam fátylakkal borított.

Véd számolásától hullócsillagoknak.

Tudod? Tegnap lemondtam

találkozást baráttal

és léleknyomorba visszakalapálómmal is,

szerezve rossz napot nekik,

magamnak dettó.

Ráfizetés így a felkelő nap.

Tudod, a társ nélkül átélt

üdők,

az éjszakáim, az ébredéseim,

hogy még sötét van,

csak kínokat adnak,

Visszaaludni valami feledésbe

sosem megy.

Üdő, tudod, ugye öreg üdő.

mint a Márton.

Fél-havas. fenyvesekkel telt

nem létező üdő varázsol

ide, mellém, tetéged, Dorka,

hogy elmeséljem:

akiért élek, fenti kegyből

tán épp most alszik el...

Máshol.

 

KÁBA HAJNAL

Átébrenlettem az éjszakát,

aztán, a végibe, kicsit belealudtam.

Esti gyógyszereim

gondolkodás nélkül

a bőrös, semmi felhőkkel,

mint elhasznált festőecsettel áthúzott,

mázolt eget estének híve,

bevettem.

Most gondolkodom,

megéri élni,

ha igen miért,

ha nem az meg dettó,

de nagyon ám!

Kiültem parányi placcra, betonra

mezítelen.

Szomszédok házaiban

a hajnal sem virított,

mondtam, borús volt az ég,

maszatolt felhők,

meg elandalított ezernyi titka

sok megélt saját éjszakámnak.

Amit nem értek:

elhúzott felettem

egy kilencvenkét, meg kicsivel később,

úgy feleannyi számban

seregélycsapat keletre.

Ugyan hová?

Közel-távolban

szőlő se sincsen.

Miféle késztetés viszi a seregletet,

arra, ahol tudtommal

semmi de nincsen

seregély-asztalra való?

(Nem először morfondírozok madarak

furcsa röptén.)

Míg tart a kábulat, s az óra elkakukkja

a valós időt,

sorra veszem teendőimet:

Felébredni!

Kenyérért boltba menni!

Megköszönteni testvéröcsém!

Bezárt, vagy hétvégi vevőkre tervezett

virágboltokat nagy ívben elkerülni!

Magamra is figyelni (?)

Dél körül valamit enni!

Várakozásaimnak megfelelni

ha nem is kopogtat,

csönget rám azoknak

alanya.

A mai nap maradjon

szellemek, lelkeké.

Köztemetőben elhantol anya,

ma pihenjen!

Dolga amúgy sincs egyéb,

majd hatvan éve már,

Helyén.

A Baranyabán- márványtól kicsit

sréhen, Siklós, meg Harkány felé,

a kivágott öreg platánok

újra fásított,

mindid egyfelé vivő során.

Hohó-haha, Közért kinyitva,

megyek barátom (-)

AI helyett

drogért.

Békebelinek mondott

parizerért.

 

GYERMEKGYILKOSOK

(SÚLYOZÁS)

Nem érdekel, kinek millíen

mértekben nyomorék, kínzás

az élet!

Érdekel, ki, hogyan millien

tisztességgel viseli.

És érdekel az is, hogy a végeláthatatlan

szenvedésnek,

minden erkölcsi szabályt

másokra kényszerítve oldhat-e

szenvedő megoldhatatlan helyzete?

Van hóhér?

Állami, fizetett hóhér is van?

Van több-ezer éves törvénykezés?

Folyamatában

időnként elfogadható,

hogy lógasson

törvénykötéllel,

nyilvánvalón gyilkos,

törvény-elítéltet,

zsenge életet késsel kioltó

rohadék mocskot,

betelepültet,

befogadott menekültet,

az első fűzfára! Minden Parlamentek előtt

lamentálások nélkül,

sajtó-és média publikusan!

(Az összes istenek

legszentebb nevében.

Mindörökké, de Ámen!?)

MÉHPEMPŐ

(wild bregamot)

Új szerzemény életfunkcióit ellenőriztem az éjszakában.

Méhpempő? Méhlepény? Méhbalzsam – ki tudja?

Csak éjszaka van, keményen a közepében, és én a felszítt víz, napi kimért adagja alapján ítélkezek.

Vízbíró vagyok.

Jogi végzettség nélkül.

Vízbíró, mondom.

A szerzeményből hatot kapott a Kedvesem. Magamnak, az ő láthatási jogát is kikötve, megtartottam a  másik hatot. Ki is ültetem őket a kertbe, fényre-napra.

A hetedik még cserepében, amit kinőhetett.

Issza a vizet, mint a sivatagi róka eső után.

Most, az éjszakában is.

Asszem', holnap, vagy már ma talán, új, nagyobb cserépbe ültetem, s kérdezés nélkül beteszem hálószobámba.

Örök, nagy barátja, virágai beporzója, testvérem Dongódarázs,

sírhat majd utána.

Nálam meg biztosan túléli a telet.

A virág, nem a Dongódarázs.

„Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom”...

Ukrán (van olyan?) magyar, vagy echte zsidó nóta. kit érdekel?

Beléméget, 

mint a méhlepény. méhpempő,méhbalzsam illata.

Bergamottos.

 

KULCS

Mi köt még össze?

Egy kulcs, talán táskádba rejtve,

tőlem kapott és bejárást kínáló

a hazavártnak?

Meg van- e még?

Vagy beolvasztattad fémgyűjtők

lomtakarítók reggelén az

első arrajártnak' adva?

Röpült, méregben

holt avarra Kakukkhegyen?

Vár? Púderek között

illatos magányban súlytalan?

Neked nem húzza vállad?

Kulcs. Kérdés. Feltenni

nem tudom, mert elérhetetlen

fül, és szív is hogy értsen.

Egészen megzavarodtam.

Nem tudom, élek-e még,

vagy idétlen, saját ködökbe

rejtezetten

a körmöm rágom

mint múlt esélyt!?

 

KÖZELEG

Ím nekilátott újra pirosodni

vadrózsabokromon a csipke.

Nyári alma a réten

termését már szétterítette

éjjel arra járó vadaknak.

Szent Iván tűzének már

hamva se nincsen.

Málló kőkereszten néz elfolyó vizet

a gátról, óidőkben ideálmodott

bádogisten.

Búcsúzó nyárnak parasztvirágai előtte.

Azt hordja, cseréli falu öregje,

s ültet a test előtt a lassú vízre

lenge papírhajót

iskolára készülő gyerek.

Naptárban István vár csöndben sorára,

Molnár szitálja már kezén a lisztet.

Új kenyér kovászát félti gazdaasszony,

s a szántást befejezve az ember elmereng:

Közeleg...

Balog Gábor

-csataloo-

2024.08.08.

 

SZELECSKÉS

Miért rajzolsz szelecske

felhőkből nekem nappal

sanda Holdat,

ha kihagyod karéjból

a lábát lógázó leánykát?

Miért, hogy megszaggatod az azúrt,

vágtára miért kényszeríted

a lusta, szürke bálnát,

és miért téped idelenn, kertemben

a fél éve nevelt virágot?

Haragszol, szelecske?

Vétettem valaha ellenedre?

Visszafújtam?

Szemben veled locsoltam?

Csak vizet és csak virágot!

Másra, ugyan kinek lenne

kedve, szelecske?

Oly rég ismerlek, kérlek, ne játssz velem!

Azt a leánykát keresem,

azt varázsold,

ha már ilyen a kedved,

ide, de kézközelbe,

hogy innen, teraszról,

ahonnan galambok röptét kell figyelnem,

felhőarcára simíthassam

a legszebb érzést...

-loogabi-

 

ÖRÖKRE MÉRLEGEN

Egyszer, egy gazdag ember

szájába vett.

Csócsálta verseim, bólintott elégedetten,

középszer gyanánt elmennek rímeim!

Ám torkán akadt a tartalom!

Mint mondta,

a kéményig tudok csak repülni!

Érvényesülni önmagamban,

s más emberi lényben

sem könnyű nekem!

Nincstelenségemben

termeim sokak. Tükrös szobák.

A foncsorból?

Sok a megszokott visszanéző,

az engem figyelő, rólam jelentő,

jegyet produkcióra nem váltott

bliccelő,

haraggal, vagy unott pofával

kritikus posztot igénylő

útitárs.

Rosszember-arc mond kicsinkét lekicsinylő

féligazságokat, mert miért ne tenné?

Tükrös szobáim felett

számolhatón,

részekre, felzabálásra oszthatón

megannyi kék egek.

Remek világban éltem!

Lehettem volna az ég magam,

megrakva csillagokkal

harsonás angyalokkal,

vagy bohókás Sebaj Tóbiás,

mások ízlésvilágát szóban hirdető

fogható vátesz, magyar látomás,

de eltáncoltam, el én,

a jussom, mi nem jutott sosem!

Adtam esélyt,

hogy uborkafára jusson

engem csócsáló, naponta manna.

Nevesíthetőn.

Öt takaróval alszom.

Az öregség fázós.

Néha van, néha nincs

ki betakarna.

Ilyenkor mondja ateista,

káromkodásoktól mentesen:

az Isten Anyja akarta így!

Hóvirágom, Horányban,

tizenhét centi tél alatt

tört utat magának felfelé.

Jött tavasz. A szemközti

nyírfa kopasz semmittevését

is lassította sok centi hó.

Nyírfám hegyén az álomlopó

szarka rikácsolt.

Szemben, a dróton,

vöröshaj-balkáni gerle talált helyet,

temetni nyárban majd megjövő

garantált délibábot...

Láttam, megéltem, tudom,

emberek!

Hófehér galambraj repült át

zárt alakzatban

a háztetőm felett.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.19. 7:39

 

ÚJRASZÜLŐMNEK

Mint pók eső után,

szövi arany hálóját a Nap,

a látóhatár alatt.

Az ártéri erdő előtt ködök.

Augusztus sűrű tejébe mossák

az éjszaka megmaradt álmait.

Vízcseppekbe préselt

vágyak csúszdát játszanak

száradó füvön, és

elmúlás gyomjai hoznak virágot.

Tobzódik üröm, vadkender,

de a sárga mezőben lila kezdemény,

ősz kikericse várja a fényt.

Álmos lassú szárnyon

indul békászni, tarlón

keresni egeret,

költözést ringatva tíz szárnyon

az ötre bővült gólyacsalád.

Ura a nádnak újra a toportyán,

meglesheted!

Hajnalban nem féli az embert!

Párákon hízott gévagomba

sárga csillaga nyárfán,

épp túlélő-magasban

veszti színét, vált pirosba,

hogy már le ne szedje

korai fürkész, az ember.

Csak te vagy most nagybeteg,

te kedves,

csak lélekben lehetsz velem!

Küszködsz a kórral, máshol éppen.

Látlak.

Tán épp most

nyom el végre az álom,

ad enyhülést takarót ledobáló

nyugtalan éj után.

Látom az arcod!

Lassan araszolva a gáton,

el nem ijesztve a csöndet,

a corpus keresztje elé, betonra,

teérted,

kettőnkért

minden imák helyett

pár szál érted szedett,

kék katángot teszek.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.08.02.