ESZTER

Tudod, mennék veled,

kéz- kézben.

Csak elindulnánk

felfelé a gáton.

Szót nem mondanék,

s te sem

pazarolnád a drága időt,

hogy elmagyarázd,

ki, hol, mikor, és mennyire nőtt

fel emberségben,

hogyan lett volna

könnyebb az élet,

és mivel tehettük volna szebbé

egymásnak, no persze

legfőképp magunknak.

Szóval csak mennénk

egymásba simult kezekkel

és nem vennénk észre

a nap- és az évszakot,

hiszen teljesen mellékes lenne

végre először,

hogy mely napját írjuk az évnek.

Csak az lenne fontos,

hogy együtt vagyunk,

a kéz melegének

áramlását tudjuk,

és megyünk.

Sétálunk felfelé a gáton.

Mint nosztalgiamozik vetítését,

végignézem

akarva-akaratlan, ahogy az

az együtt bejárt

ösvények visszaintegetnek….

Talán tavasz volt és egy

leírhatatlanul kék

ibolyamező volt előttünk.

Te fáztál nagyon, mert fújt

a szél erősen

és hiába volt rajtunk több réteg ruha,

csontig átjárt a szél, és a Duna

hatalmas volt….

Futottál vissza kezem eresztve

hogy felmelegítsd magad

a közeli kocsma pultjánál

pohárnyi forralt borral…

Sok tavaszban láttam azóta,

ahogy a sarjadó gyepet

az ibolya betakarja

és eluralkodik

széles sávban mindenen.

A kiskocsmában a bor

már rég elfogyott

és nem is divat már.

A nép sört iszik, röviddel,

szóval sok éve már

nem lenne hová futnod,

más melegéért.

Maradnál hozzám simulva,

megbékélni és elfogadni

tőlem a nap tüzét.