ÓLOMKATONA A NACHTKASZLIN

 

Az ólomkatona csak áll.

Féllábbal, „vigyázz”-ban őrzi az éjszakát

és ráérő időben a nappalt.

Szuronyt feszesen szorítva

kéri bebocsátó passzusom jelenbe,

ágyba, vagy irodalomba éppen.

Festett cifra mentén a gombok rezek.

Vágyak, álomezredek fölött

parancsol a silbak, éji őr.

 

Az éjjeliszekrényen

a gyertya riadtan pislog.

Visszatartja a belé préselt illatesszenciákat.

Tudja, látlak

kéj-képpel magad keresni bennem,

arasszal mérhető összetartozásban.

 

Az egésszel tisztában van az őr.

Látta százszor, hogyan varázsol

redős homlokra simaságot,

sima homlokra ráncot

kiharcolt megelégedettség.

 

Éji ablakban, még fényben szedett virág.

Játssza  rókatáncát,

hajnalig tartó haláltusáját,

hogy elaludjon.

Mint te, leszedettem!

 

Megint tettem valami jót.

Mellékes, és tények között feljegyezni sem kell,

hogy élveztem én is.

 

A PORONDSZÉLEN

 

Megint nem vagy itt.

Neked öntöztem táppal korlát muskátliit.

Virágban mind. Piros vérben,

rózsaszínben,

megannyi hamis labdarózsa

a télben.

A porondon gondolkodok.

Deszkaszínpad szélére ülve,

lógázva lábat.

Verset mesélek neked.

Hiteim, hitetlenségem ismered,

Magam neveltem mindet.

Neked.

 

Még alig voltál.

Homokoztál a kislapáttal.

Szólni tanultál, hogy egyszeregy,

a gazda rétre megy,

és, a fia is vele.

 

Vártalak.

Figyeltem minden léptedet.

Láttam, ahogy a vonót veszed kezedbe,

hogy Paganinit ültess

értő fülekbe, vagy mutasd a csellót,

befogva, hogy pengjen a húrja

éteri szépen.

 

Hosszú út.

Hazaértem. A deszkaszélen

kimázolt arcról könny potyog.

Belül, mit nem lát közönség,

a lélek motyog valami evoét.

Evoét.

Hogyan köszönjem meg a létezésed,

ha jössz! 

 

REGISZTER

 

Jó sok hang már elköltözött.

Szelídség, álcázott karvalyorral,

Miklósok porladnak satnya fák alatt,

s már nem tartanak nagy tanárok

példabeszédet.

Péter is alszik.

 

A levendulák között

veszett el minden. Bódító illatuk

andalított.

Angyali lánykák táncoltak
babos ruhában,

ringlispíl forgott

Neumann Ilonkával a Petőfi téren.

Várhatod újra az

egyenruhást, Kalasnyikovval,

óvoda-sréhen,

s nem gyógyítja köszvényeid

a gyermekorvos, rég elment

Zsolnay-rokon.

 

Kardosné visz valamit tovább

picurka bézsuzsákban,

és Teri-anyám integet, ha ráér:

Az idei nyárban légy óvatos!

Túl két óceánon

két, netán három nagy név leszármazottja

ittragadt lelket elemez.

 

Ráncos dallama sincs már

a zenésznek,

minden agyagkorsónk repedezett.

De maradékként,

könyvelt lúzerként tudjuk:

Öregszünk. A világ? Jól elrendezett! 

Csapdát kikerülhetetlenül állít

a szépségeitől megvezetettnek.

JELENTÉSEK KÖNYVE XVIII.

(telente kétszáz)

 

Elment az utolsó hajó.

Tart az éjszaka.

A Pestről kiebrudalt

menedék-laka: „kis lak áll”,

ahol szokott.

A kályha fát eszik három helyett,

és sűrű hófelleget vár

a mellette fázó, hogy

áldásként hozzon védőréteget

vastetőn, fehér takaró.

 

Se rádió, se képdoboz.

Beszűkült elme körbejár, bogoz

talányokat némi múltidőkből,

mantrát mond, könyörög

legjobb istenekhez:

Ne hagyj, hagyjatok egyedül!

Kéri a csendet, hogy átölelje.

(A csend megteszi.

Semmibe van neki:

„S hogy örül az istenadta!”)

 

Minden vérvonal beszűkült.

Összes rossz tett egybegyűjtve.

Mint képeskönyv,

csukott szem előtt

vonul előtte,

s nem megválást hoz

vétkek beismerése, csak poklokat.

 

A kalapból tegnap rángatott elő

fél falat, önünneplésekről

megmaradt mignont a tolvaj.

A mázon rózsát hint

szegények közé a szent.

A rózsa színe fakult.

Postás integet,

kacsintgat közalkalmazottra,

és nagy béke jön a kitaszítottra,

meg gömbös fenyőfa!

Krisztus, egészen apró,

Fehér és hideg!

 

Két rágyújtás között,

lángban, vagy hosszú fagyban,

elalvó lélek testében,

csillagegétől fosztott jászlak kisdede

az idén sok ajtón kopogtat...

 

 

KÜSZÖBÖN KARÁCSONY

A szürkületben, a felhők alatt,

valami kétezer év kínjából ittmaradt,

hangos asszony-jajjal elsírt,

elkiáltott fájással

jön majd a hajnal.

Kisded születik.

Megint.

Boldogság, várakozás után és

helyett, remény,

hogy lesz kit felnevelnünk,

s nem keresztre küldenünk.

Azon az éjjelen

templomban a pap

vár majd híveket.

A nem hívő is kap

a tömött padsorokban helyet.

Az oltárterítő díszes,

emeli illőn a megilletődést.

Minden megmaradt hiányunk törpeség,

s eltemetetteink is

itt vannak, közel. Élnek körünkben.

Megszületett!

Itt van!

A lelkeket töltő áhítatban

a torony baglya is

szól: Huhú, de szép!

Megrázza szárnyait,

hullatott tollak kapnak új életet.

Békéltető, kristálycsodák.

Nyárra kenyeret ígérő, álmok.

Igék!

Gondjaink fehéren beborító

hópihék!

 

KOVÁSZ – TÉLELŐM ASSZONYA

Szépséged a mulandóság kerüli.

Tisztaságod varázsolja arcomra

fürdőszobám szappana.

Történeteid, mind átlátszó tüllruha,

meghökkenésig egybecsengenek

minddel ami az enyém is.

Szeretem bátorságodat,

szemellenzőid és a hited,

ahogy felemelt, büszke fővel

jössz velem sétára közeli mezőbe,

lesni az elmúlást,

várni a törvényszerűt,

az újjászületést.

Balog Gábor

-csataloo-

2024. 11. 19.

P.S.:

Elég is lenne, de kevés is egy egyszavas,

vagy egysoros kvázi dalbetét,

egy tükör, egy kikacsintás környező világra,

egy vödörnyi sivatag, hogy eljátsszam a struccot,

mert néha félek, hogy elveszi tőlem

az értelem a tisztánlátás nemes képességét.

És megnyugtató, hogy a közelben,

se vödör, se homok, és tükör sincs,

a félszeim is csak röpke fél-felhők,

s ha a szavak nem is egysorosban

megfogalmazottak, dallamuk téged dicsér.

 

A KENDŐT ADÓNAK

Ne félj, te kedves, erős egódon

nem lesz soha úrrá az enyészet.

A kínt letörlő kendő áldása

utadon mindig elkísér majd.

Hosszú életed lesz, s ha néhanap

keservnek érzed is, örülj!

Kellő, messzi időben én várlak

öt sebem stigmáival,

és szikrázó fényt varázsolok barna szemedbe.

Derűt rajzolok büszke-szép homlokodra!

Vezetőn én fogom kezembe kezed!

Balog Gábor

-csataloo-

2024. 11. 15.