PUSZTÍTÁS IDEJÉN

(allegória)

Hadvezér!

Voltál-e úgy, hogy

a rézkürtök hangját füledben felülírta

nyírségi falu csendjébe csengető harang?

Mondd, elnyomta-é a giling-galang

a kezdetet, eredetet,

gyermekkorod útkereséseit?

Mondd, megtagadtad-é hited,

vagy álarcot öltöttél már akkor is,

mint később, oly annyiszor?

Látlak. Hordozza kedves személyed

kicsiny, rám szabott

magántörténelem,

a kor,

a köröttem minden vetésem elnyomó dudva,

a por, ha felverem sarus lábaimmal,

de pajzsomon

ma is hordozom terhét édes tudatnak,

hogy rátermettet emeltem magasba

veled.

Hadvezér!

Minap a Krőzusok asztalánál ültél,

népből kinőtt, és paktumoztál.

Mondd, minek?

Elfelejtetted tán,

hogy egy hasad van

és gyomrod csak azt emészti meg,

mit szabályok szerint készített

ünnep- és hétköznapokra munka,

rozs, árpa, búza magva,

istenekért oltáron áldozott bárány,

vére ad?

Karmos karvalyok tálalta étkek

a szövetségedet rúgják fel velem.

Mi a baj Caesar?

Nem segíthetek?

Ha elvesztetted túlélés-képleted,

hidd, tudd,

én, őrzöm! Neked!

Lehetnél újra a zászló,

csak bíznál magadban!

Nem félnéd Brutusok késeit!

Keresd magad, a szellemekben,

hozzád tartozó, törött-töretlen életekben,

halld csöndes harangba öntötten,

rézkürtökkel ötvözötten

a benned áldásként megfogalmazottat,

a JÓT.

Bennük, tömegben,

halkuló hangban,

egy vitatott létű létező,

neked, döntéseidben szabad

választást megengedő Isten

üzen.

Víz, mindent elmosó,

örök,

szikláról fátyolként lehulló,

széteső,

a mélyben újra erős iramként látható,

világ-váltásra kész, készülő

nagy-nagy folyamban:

panaszunk és a hallgatásunk.

Győztes Hadvezér!

Itt, légiónk által még

meg nem hódított Pannon tájakon

népek csak jönnek, meg mennek,

élnek pár perc-időt a hosszútávban,

szövetkezni csak rablásra képesek.

Nagyravágyás mozgatja őket: testvér-gyűlölet.

A „vetni-aratni kell, családot tartani” helyett

félrevezet minden

catókban, catullusokban megírt féligazság!

Maszlag csupán.

Temetünk ma is, Caesar.

Téged, kicsit.

Látjuk, hogy ülsz a hatalom asztalához.

Jó arc maradtál, vesztes helyen.

Már születésedtől előkelő vagy,

sugárzik arcodról az értelem.

Ébresztésre szánt fricska!

Mondd!

Vérvonal szerint Te római,

Augustus, vagy makacs, erősebb,

Marcus, a férfi lesz pusztítás után

– ha élsz még –

az elvbarátod?

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.21.

 

A KÉP

Ki az, ki képet rajzol a jégvirágra?

Sátán szolgája, vagy az Isten?

Talán a fagy? Lélek, didergő?

Esendő elme? Meleg szobában

énekelve Karácsony szent dalait?

Ki az, ki képet rajzol a jégvirágra?

Mondd! Mára elég a bántás,

az elfutás, csak leheletedből lett varázs

csipke-jégből?

Az egészből elég, vagy van kiút?

Lesz még tavasz, amibe

beleférünk, tán ketten is?

Jég hátán is megélünk, bármi lesz?

Ketten Mátyáskor jeget törünk,

sosem ablakot, hálószobánkét?

Mondd, ki rajzol eszünkhöz térítő

képet ferde ablakunkra?

Ki az, ki képet álmodik,

mindig rólad, veled?

2022.12.18.20:40

-eculeus-

-csatapaci-

-csataloo-

-loo-

A választ is tudom

ő az Isten, ki elválaszt,

s minket egybeköt,

külön megélt karácsonyaink

jászolos kisdede,

őt tudottan imádó messzi vándorok,

három királyok,

barmok lehelete,

Boldog anya, s távolból

a ránk vigyázó angyalok,

hogy ketten tudjuk,

„egyedül nem vagyok”

s nem is maradok

nélküled sosem.

 

KÉRDÉSEK

Milyen szín a színtelen?

A szüntelenségben a szünet a végtelen?

Vagy a szünet hiánya?

Mije van a nincstelennek?

És a láthatatlanban mi az,

mi mindig látható?

Mire nem hat a Mindenható?

Miért fogoly

foghatatlanságában is

az értelem?

A képzelet hogyan virágzik?

A mellbőség is bőségszaruban terem?

A bölcselet bölcs nélkül

is létezik?

Búra alatt, vagy burokban él

az örök szerelem?

Balog Gábor

-csataloo-

2024. július. 12. 5:32

 

DALLAMTIVORNYA

Jönnek,

egyre csak jönnek.

Kalapot emelnek,

biccentenek egyet,

beköszönnek,

fülembe ülnek,

mesélnek.

Olyasmiket, mint a múlt,

a már elment,

meg olyant mint az, amiben élek,

amiről amúgy is tudok.

Zenélnek,

jövőket pemzliznek

összes egemre,

kihullott haj helyett

koszorút fejemre gyermekláncfűből.

Jönnek.

Nagyzenekarba,

könyvbe, kottafüzetbe rendeződnek,

tolakodnak,

lökik oldalba a falsot,

ezernyi hangon húznak fülembe

argentin tangót és bécsi waltzot,

majd elcsendesülnek,

meghagynak dalosnak egyet.

Dallampityergőt,

hogy elmerengjek,

s megfessem holnapjaimról

falra-tájképnek

a magam egeit.

Kábultan ülök.

Hallgatom,

beleszédülök,

újraélem,

próbálgatom

vastag, meleg sálként kötni nyakamba,

mentőkötélként derekamra

hangok szőttesét,

az életmesét,

amit,

még mindig, lélegezve: élek!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.05 7:22

 

SZERELEMSIRATÓ

 

Talán ott vesztetted el,

mikor először akartál

többet a meglevőnél,

pedig tudjuk, nincs abban bűn,

ha többet akar az ember

minden adottnál.

A világot is az mozgatja előre….

 

Talán ott,

ahol a kékharang

fürtös virágán lógázó percekkel

alkudtad volna többre

a menetrend szerint

elmúló tavasz fogyó idejét,

mert megijedtél,

hogy minden elmúlik,

pedig az a rendje…..

 

Talán az útelágazások

kusza pókhálói közt, az utat keresve

érezted, a fejed is belefájdul

az örökös eligazodásba,

és csak békére lenne szükség,

személyre szabottan,

halk, nem hivalkodón,

semmi rikító, és nulla szivárvány!

Csak szép,

fehér békére, mint a hó!

Aztán megijedtél,

hogy a hó hideg.

 

1972

Pincelakás.

Az udvaron,

boldogság előszobájában,

vert szőnyegek pora kergetőzött

lenge pongyolák,

s áldott, mosószappanos arcok

illatával.

Fény szinte semmi,

csak gyereksírás.

Barna nő langyos ölelése,

gondok vetése, beérlelése,

srégen lefelé,

a liftakna mellett.

Valami tavaszi, szép is kellett,

de arra nem tellett.

Üres pénztárca-rágta napok,

közt tengette életét

a kor szokott robotja,

száraz virágban.

Fejekben esti mesék

sem raktak rendet,

a falon, négy rajzszögön,

Santorini fehér házai

őrizték a csendet,

apró, kék kupolákkal.

Telente, kiszolgált,

kétlapos rezsó volt a kályha,

vastag, tollas dunyha takarása

az összetartozás.

Alatta ölelte egymást

gyermek-ébredést félve,

fizetésnapon két nyomor.

 

A SZERELEM ARCA

A szerelem arca egyetlen rózsa

egy szelíden mosolygó

leányarc előtt.

Fura egy érzés.

Kezdek valóban öregedni.

Visszajönnek

gyermekkor képei.

A jelen, napi harc-robot

csak másodlagos,

szinte súlytalan,

amint görbíti hátam.

Érdekes, a rohanásban,

mily nyugodt

az emlékek hada.

Bájos a kép!

Bakancsban jártunk hegyet!

Lélekszorító:

Házunk ablakából,

anyám integet

két csibész fiának,

kik megdobáltak minden

kóbor macskát

és futottak kutyák elől.

A szerelem arca egyetlen rózsa

egy szelíden mosolygó

leányarc előtt.

Furcsa!

Csak mélyebbre ég.

Kirostált múlt.

Az összes. Töredék.

Kopott lebuj, félittas zenész,

és az ének.

Hévvel, hittel dalolt.

Hosszú sorokba rendeződnek

dallamos nevek.

Fejbefénykép.

Album.

Benne történetek,

pózok, visszatérő,

változó részletek,

és minden oldalon

ott a vízjel:

A szerelem arca.

Szelíden mosolygó leányarc.

Egy.

Rózsaszál mögött.