ANYÁMNÁL
Ahogy
az elköltözöttek száma nő,
egyre
több a temető, ahová bejárok
évente
egyszer, mert az elmenteknek
elég
ez is, ha emlékük őrzöm máshol is,
és
tegyük hozzá, a lustaság, a munka
és
ezer egyéb kifogás is kereshető,
hogy
miért inkább az otthon melege,
s
nem a temető az erősebb vonzás.
Anyámnál
jártam, szép nő volt egykor,
tudom,
mert meglestem
kamaszfiúként,
egyszer kulcslukon,
és
rácsodálkoztam a fürdés utáni
test
körött ragyogó glóriára.
Csendesszavú,
szép szülőm
negyven
éve pihen mozdulatlan,
és
nem készül soha rá, ha meglátogatjuk.
Nem
tudok róla semmit,
amit
megélt, nekem titok maradt,
gyermekként
nem tehettem fel
velős,
nagy kérdéseket,
s
magától ő ugyan, miért mondta volna el
lányságát,
ébredését,
egy,
vagy más szerelmeket,
és
azt, hogyan kell figyelnem arra,
hogy
a változások között,
betartva
minden értékes tanácsot,
kapott
tudáshoz hű maradjak.
-
Csak elköltözött.-
Pöröltem
nemegyszer vele,
ő
lenn, én idefenn, hogy nem volt joga
engedni
hívó parancsnak,
és
gyenge volt és gyáva,
és
hideg templomokban végigtérdepelt
misék,
hiábavolt idő mind, és az otthonába
gyilkosan
lopódzó kaszást
seprűvel
kellett volna űznie,
s
mert erős is volt, most itt lenne vélünk,
fenn
a fényben, foghatná kezem,
és
először én ölelném, csak aztán, idővel,
betelvén
kedves illatával
engednék
közelebb minden utánam jövőt,
elsőszülöttem,
kisebbik fiam,
és
két unokáját.
Mint
évente egyszer, vele beszélgetek,
mondom
sorban a tegnap telt időt,
s
a temetőkert útján félszemmel lesem,
ahogy
sárga aranyport,
hullott
platánlevelet kerget a szél.
Végiggondolom,
hogy
az
örök világosság csak gyertyafény,
és
kihuny az is,
ha
elfogy a mécsből a faggyú,
vagy
többet nem jövök…
bgj.
2005.11.20.