MIELŐTT RÁM SZÓL A LEKTOR

Mielőtt elaludtam,

gyermekkoromban,

magamtól, de megtanítottan,

kényszer-mentesen mondtam

az imádságot,

hogy így, meg úgy,

meg vigyázz a szüleimre,

meg a tes'véreimre,

te odafönti ismeretlen,

hogy csókolhassuk egymást,

reggel, ha ébredünk.

Soha, érdekes,

soha nem gondoltam halálra

az elalvás előtt.

Láttam gyermekként halottat

és oly természetes volt az Írma nénnye,

mint rá majd ötven évvel

egy Irén szereleme.

Élő-halott.

Annyire beleillet a parasztudvarba,

miben gyerekként éltem,

mint a palláson talált töltényesdoboz.

Rokon kovács, rabsickodáshoz használt,

be sosem váltott beutalója a Csillagba.

ahol már rég nem Rákosi pajtás

raboskodott.

vagy,

mint az előbb említett

Irén, vagy Irma nagyapja tolakodása,

amiért manapság államelnök mond le simán.

Egyetlen álmomra nem emlékszem

Szépek lehettek...

 

BOTLADOZÓ

Egyszer már elestem.

Miért ne esnék el huszadszor is,

Ilyenkor, születéskor talán nem bűn,

ha lábam a béna. A lelkem, nem az!

Ilyenkor, mikor az áhítatba

belenyeríttek, beletrappolok,

angyal fogja kezem, meg a gyeplőt,

szorítja torkom, ahogy a levegőt veszem-

Számon, bármi is van a homlokcsont mögött

csak az jön ki, hogy nagy az Isten

és igaz barátom, tetszik neki, vagy sem.

Akkor is!

Ugyan mikor kellene feldobni talpat,

meg belekóstolni az öröklétbe,

ha nem karácsony este, ha zene szól teraszon,

s kontráját kántálom alá?

Ugyan mitől lesz szebb az éjszaka,

ha később érkezel a vártnál,

és beleszagolsz a szobalevegőbe,

hogy újra bagóztam-e?

Annyit késel, hogy mire ideérsz,

hogy a Kisjézus is felnő keresztútjáig,

s akkor majd sopánkodhatunk,

hogy megint, meg megint csak megfeszítik.

Bocs csak esendő, szerelmes, ember vagyok,

ki tudja hanyadszor húszévesen,

ahogy illik.

Ahogy jó.

 

BÚJJ BÚJJ ZÖLDÁG

 

Jól, nagyon bújsz és begubódzol.

Ott benn ketten vagytok,

te, meg te,

és oly jó a beszélgetés,

semmi kockázata.

Ellene nem mondasz semmit magadnak.

Az álmaid, ha magadra hagynak,

melledre szorítod képeid.

 

Tudod, ki vagy,

nincs semmi kétely!

Az egészre párhuzamban az önbecsüléssel

kizársz zavaró időket.

 

Éjszaka jön, meglásd,

párban repülés utált kékszín táj felett,

felhő alatt.

Felhőket, kapcsolatban, nem lehet kizárni.

Az eget – talán.

 

Alszol is, úgy, magad ölelve helyettem,

formáid,

késztetéseid,

kéznyújtásaid kötöttje lettem.

Hat a fény, belőled sugárzó,

és hétnaponta temetem- temetetten

párnapos hiányod.

 

Kivárnod nem neked kell a találkozást.

Ne vess rám követ,

Várni rád nehéz.

 

VÍZKERESZT FENYŐJE

Három hét királynője volt,

s most ékszereit dobozolják.

Többé nem látja őket

Törékeny angyalok gyolcsba kerülnek,

díszeit rejtik majd szekrények hátsó polcai.

Költözni fog. Kertbe.

Jó messze innen, a kedvesemhez.

Új életre kel.

Kap jó földet és babusgatást,

hozzáértő kezek gondoskodását.

Szögezheti majd lábait

egy életre új helyére.

Régóta erre vár.

Mellette nő már ott levő platán,

ciprus, boróka, kékszakáll.

Innen, kertemből én el nem kísérem.

Gondolatom, míg élek, vele száll.

Tudom, évente hófehér palástba

öltözteti majd a tőlem elszakadtat

fentről az Isten-Király.

Balog Gábor

-csataloo-

2025.01.06.

 

KEZEK

Szokás – kikopóban.

Vele tűnik a gyerekkor végleg..

Vele a béke, amit párod élte adott melletted.

Vele a bizonyosság, hogy van biztos helyed!

Ne félj!

Fogd a kezet, amíg megteheted!

Ölelj, vezess vagy simogass, amire szükség,

vagy szükséged van éppen.

Ráérő percedben, ha térdedre teszi,

jusson eszedbe ifjúságod, meg az út,

a kéz-kézben megtett, és az, hogy megérte.

 

FESTŐ ÉS PÁRAFÜST

( A szépség dicsérete)

Már hatvan feletti Vénusz készülődését figyelem,

csobbanni térd fölöttig érő kádvíz-melegbe, mezítelen.

Arcát kikezdték rég a szarkalábak, bőrére itt-ott

barázdát karistolt magántörténelem.

Világot járt lábain az erek láthatók,

ahogy az életet adó hegek, egykor holdas, szép hasán.

Haja fiúsra vágva, a száj sarkában félmosoly.

A zuhanyrózsával játszik, meleg permetvíz pereg

a comb közötti dombon, csobbanásukra váró habokba.

Oly szép, oly természetes, ahogy a pára

napbarna bőréről felszáll, sok kis gomolyban,

hogy csempén kicsapódás, emlék, személyes,

vagy túl az ablakon ősz felhője legyen!

Én, szépsége torz, élet-hányatott, csupa ránc

Anakreónja-bámulója tág szemmel figyelem.

Emlékszem bölcsesség-mentes ifjúságra,

fölös hívságokra, társas magányra,

s lám, a valóságot most nem csak képzelem!

Foghatót, mint gyermeket babusgathatom,

hátán a szappan-elosztást rendezgethetem,

s szája másik szegletébe is csalhatok mosolyt.

Hívságok ideje elmúlt.

Másoknak felejthetőnek tűnő, szememben rögzített

festőállványokon Sandro Botticelli jár fejemben,

meg az, hogy látta-e volna a festő benne,

kádamba csobbanóban, az örök születést,

az életet?

 

ÁBRÁNDOK

Szeretem azt a lányt. Viszontszeret.

Sem múltjáról, sem jelenéről nem tehet,

csak robotosa volt henyéknek,

csak hagyta, hogy fals zenéknek

adjon pódiumot a szeretet,

vagy szerelemnek hitt magány.

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Szeretem azt a lányt, és írok.

Nem bírok birkózni indulattal

és kendőzetlenül, nem kért szavakkal

illetem időnként múltját, hozzátartozót,

De értsétek! Benne őt nem!

Jellem és szellem együtt kevés akad,

mint Ő, maga.

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Szeretem azt a lányt és bízok!

Naponta huszonegy grammnyit

hízok mínuszban, ha nem láthatom,

hisz ő a lelkem!

Sokáig kerestem, s most lenne meg,

de elfeledtem hozzávezető út

összes varázsigéjét!

Az út másik oldalán a fű gondozott

a szomszéd, időnként ábrándozott

hogy átmehet, s a túloldalon

is nyírhat füvet. Nem tévedett.

Csak állok, kiabálok, hogy szeretem,

nézem a lányt, a fű növését a túloldalon,

várom, jön-e a visszhang,

de mindent elnyom fűnyíró gépzaja,

nem nekem kiosztott jelenidőben.

Meg sem született jelenidőben.

Meg sem született jelenidőben