TÍZEZER LÉPÉS

Lépésekben az Omega

még megelőz.

Írott gondolatokban még lemaradok.

Így is marad – vélhetőn.

Lusta,

vagy kényes, áttételesen megjelenő

kritikára vagyok kevésbé fogékony.

Jósolni nem akarok.

Alapból loo-Kasszandra,

csak érzem,

elég, ha tudom a holnapom.

Az én fakardos vitézem,

a bennem élő,

már jó ideje búcsúzik.

Ragaszkodik is egyben,

hogy változó világnak meg ne feleljen.

Tartsa idolnak

sosem ráncosodó szép ideáljait.

Fájó lábbal is táncolni,

bálba menjen.

Maradjon ember!

Legyen esendő,

engedjen vitában, és elfogadja

ritmusát-léptét annak is,

mivel már léptet tartani nem tud,

s nem is érdemes!

Maradjon vén gyerek!

Legyen elég neki az egy-az- Isten,

és azt a semmiség Tíz Parancsolatot,

kis felfogásbéli különbségeket is feledve

mind-mind betartsa!

Magától követeli:

reggel madarat lessen,

az éjszakában nőt öleljen,

évente egyszer templomba menjen,

és napi imáit elmormolja rendesen,

vessző, felkiáltójelet sem kihagyva

minden kutyasétáltatáskor.

Fakardos vitézem rég halott.

Én meg élek!

Szerelemben,

minden eljövő holnapig.

Hogy lezárjam, s a vallomás profán is legyen,

bár tudom, lektorom majd kihúzza, leírom:

illatos halott sosem leszek!

Csak fehér.

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.29.

 

ELÉGIA

A derengés sem ébred már

kora négykor.

Leanderek mögött a kerítésen

még adja vissza tegnap begyűjtött fényét

piros led-lámpa, technika giccse.

A denevér portyáit már befejezte,

dalos madaraim várnak még

az ébredéssel.

Július búcsúzik idei évtől.

Anna már elment,

eltáncolta választott táncát a tavon,

Két medence közt a hegyről,

gardára les vén halász.

Tudja, csapata már fél évszázada nem jön,

de benne még él a remény.

Ciklámenes, illatos Juditka

vár köszöntést a déli parton,

és pesti piacon sandán,

várakozón lesi már

augusztus Lőrince a dinnyét.

Zsidócseresznye piroslik

héjában a harmadik kertben.

Elszürcsölnék egy kávét.

Múltjaim túl korán eldobott

csikkjei egyikébe bíz'

beleszívnék egy slukknyit,

de tiltja jelenem a múltat megidézni.

Hajnali jó konyakom is

csak kósza ábránd.

Megjött a rigóm fürödni!

Ideje visszafeküdnöm, vagy nekem is

beállni zuhany alá,

hogy hagyjalak ébredni világ!

Balog Gábor

-csataloo-

2024.07.29.

EGYSOROS

Arról nem is szólva

- loo -

2024.07.27.

 

AZ AZ ÉNEK

Azt az éneket

tőled tanultam anyám!

Ágyamnál ültél minden este

és fülembe írta a hangod.

Érzem ma is, kezem fogod,

és mondanád újra, hogy szeretsz,

aludjak el.

Azt az éneket őrzöm anyám.

Osztottam belőle kedveseknek.

Ágyukra ültem, fogtam kezük,

s igaz ma már a múltidőbe vesznek,

de látom szép arcukat.

A dallam ott él két fiam fülében.

Fél strófa túl az óceánon,

másik fele anyahiányon felnőtt

kisebbikemnél.

A messzeségben elsőszülöttem,

szép, már felnőtt lányait tanítja rá.

 

A’LA WEORES

 

Ponty, ponty vesszőcske.

készen van a kezecske.

Nyúlkál, ide nyúlkál oda,

szoknya alatt a laboda

virágzik.

 

Rotty, rotty metszőcske,

nagykés van a kezembe’

szőlőinda száradt kacs,

kemencén alszik a macs.

Katóta.

 

Kutty, kutty, tetszőske,

gyere ki a mezőre,

nem baj az, ha fog a fagy,

kapsz is adsz is, megmarad

a nyalóka.

 

Sutty, sutty, Sanyi-ló,

legényélet csudajó,

sunyi Sanyi lovacska

szárnyait próbálgatja

anyóba’.

 

Potty, potty, kalimpa,

rohanás van, iramba!

Összeettünk mindenfélét

felvedeltünk jó sok lőrét.

huzamba!

 

Ipp-hipp Barátom,

véget ért a Karácsony!

Reszelt torma tejbetök,

a babámhoz repülök

hamarba’!

 

-csataloo-

BGJ.2009.12.28.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A HAJLÉKTALAN BEMUTATKOZÁSA

66 éves vagyok. Hajléktalan. Ne ijedjetek meg, velem nem találkoztok forgalmas útkereszteződésben pénzt, jó magyar forintot kéregetve. A kukába gonddal, zacskóban becsomagolt szemetetek sem én túrom fel – kinél, mikor –, az elhordásra elhivatottak érkezése előtt!

Ide, Hozzátok, a jóemberek egy-egy mosolya enged. Kocsmák, másnak fizetős, nekem ingyen osztott  kegye. Szégyellem, de élek vele, mert ideköt a szó, az eltalált, vagy időnként sánta harmónia, a rímek csengése, a rímtelenségek pompás disszonánsai, az ÍRÁS. Van néhány kedvenc helyem, egynémely étterem hátsó traktusában, ahol a vendégsereg nem lát. Ott megbújhatok, és kétszer félóra gépidő hol János, hol pedig Gizike kegyéből mindig leesik.

Nem akarom, hogy hálátlannak higgyetek! Sokszor meg is etetnek! Tudjátok, egy magamfajtának nem mindegy, mit eszik! A maradék is sokféle ám! A tányéron hagyott roncsok között sok a kincs! Az is ízes, jól elkészített! Egy lerágott csirkecsonton is érzik a fűszer illata és ennyi elég. Innen dolgozhat a képzelet. Megszagolom és az orromban India gazdagsága! Mit nekem páriák!

Hosszú, szép úton jutottam ide, hogy Nektek írhatok. Minden métere öröm volt, és higgyétek el, öröm ma is.  Indult, valami kék vizekből, és látom, csendes kék vizek várnak a végén. Jó ezzel a tudattal élni!

Ne higgyetek dologtalannak – ma sem vagyok! Megjártam minden mennyeket és jutottam pokolra többször is. Tán tehettem volna többet, tán túl sokat tettem – kit érdekel. Visszanézéseim csak Nektek felkínált ingyen mozi. Nekem nincs miért visszanézni.

Egyszer, valamikor régen, olvastam egy rég halott, francia repülős írását. Valami bolygókról, virágról, meg sok más, kedves történetekről. A nevére-címére már nem emlékezem. Csak a virágra emlékszem, ott volt egy búra alatt, és folyton nyafogott. Vizet akart, meg mindenféle gondozást. Nekem is van sok virágom (Ne vicceljetek, nem borvirág!). Az enyéim, egy nagy mező változó, színben, időben máskor nyíló szőttese. Magyar virágok. Adok belőle nektek is! Vigyétek hírét! Élnek!

-loo-

 

BENN, VAGY KINN

Ötször estem el.

Először Ausburgnál, aztán jött Muhi.

Könnyű mondani,

erősnek kellett volna lennem,

nem elfelejteni sztyeppe népek

szarvasűző, gyors lovai

könnyű futását,

megtartani valami letűntet.

A felejtés sokszor visszaüthet,

s olyankor fáj nagyon.

Mohácsig dicsben haladtam, bandukoltam.

Volt jó sorom,

a rosszban is akadt legény a gáton,

négy folyón átnyúló nagy határon

tenni sok rovást.

Volt okos és felejthető királyom.

Honos és külhoni.

Arany mezőimen

dolgos kéz teremtett életet, sokat.

Uraknak, papnak.

Kicsit, megmaradtat maguknak félretéve.

Cserébe

Kálmán eljutott Dalmáciába,

Leprás Lajos Polóniába,

és volt négy, egy sem hajózott tengerem.

Zsigmond nagy, nyugati álma?

Megásott verem.

Jagellók, dobzsék tehetségtelenségén

későn, késetten terem

magyar virág magyarnak.

Hiába Várna, Koszovó Pole,

Nándorfehérvár győzelmét

egy olasz, vagy félig az pápa már

Jan Kapisztrán tetteként önti harangba.

Haragba’ voltam a sorssal,

néhány nagy földbirtokossal nem kötöttem

lélek alkut? Ki tudja!

Jött Dózsa, vasszéken lángoló és jött Mohács.

Harmadszor estem el.

Szűk lett határból szabott nagykabát

százötven évre.

A közbenső, máig is tartó időben?

Éltem.

Hordoztam eszmét, tettet is.

Kicsit zászlója lettem új szeleknek.

Csak Pask’evics tudott legyűrni,

mégis vesztett.

Mécses nem neki gyúl

a Batthyány téren.

A világ? Köröttem, nem értem változott.

Poshadt, elátkozott berögződésekben éltem

meg nagy háborút.

Hiába talpraállás előtte,

bérces határaim régi testvérek

karanténjába tette Trianon.

József lettem, az eladott.

Nem szólt

sem csengő a nyakban, sem lélekharang.

Értem Benjámin se szólt.

Az idő? Elmúlt felettem.

Megöregedtem. Bolhaként

hadat üzentem nagyoknak.

Vesztettem.

A hadisarcot rendben kifizettem.

Elviseltem egy rákosit.

Dongakészítővel új kiutat kerestem

hamis kordák között.

Ötször estem el, de lettem

zászlóshajója új szeleknek

Hittem, ha földembe vetnek,

lesz kalász!

Elhitettem megannyi fényre áhítóval,

az összetartozás mindennél többet ér!

Akkor is, ha csendben lenéznek.

Most? Fogy a hit, és fogy kenyér!

Vagy csendben meghalok,

vagy újrakezdek!

Mindent elfelejtek és nem ránc lesz

többé arcomon a sok rajzolt határ.

Rájöttem!

Ideje kilépni már!

Szervuszt mondanék, de nem megy!

Szolgád nem, csak lakód,

jobb sorsot, önállót álmodó

éked maradnék, saját,

szerzett, megélt jogon,

Európa!