TEMESSÜNK
Jó így is.
Minden jó.
A világ is jó, az öregedés is jó.
Az is jó, hogy nem látom már,
heti-kéthetenti testi jelenéseiben
a kedvesem,
csak foszlányait érzem a lehetségesnek.
Fakuló foszlányait
a legszebbnek, amit az élettől kaptam.
Kiosztották a jegyet.
SAS behívót, depresszióval átitatott
temetésekre és temetkezésekre
bérletet. Nem ma, nem is tegnap,
talán már évtizedekkel korábban,
de a postás lusta volt,
a kézbesítéssel kivárt (nagy örömömre).
Elképzelem a temetést, ahol ma lehetnék!
Produkció-én!
Ja! Az éppen temetett!
De megint nem jött be!
Megint akadt más helyettem!
Korán elmenő, nálam értékesebb!
Vagy szól harangszó, vagy nem
a temetetteinkért.
Helyszíne, szokásai váltogatja.
A titok csak abban,
ahogy balról jobb lábra pöckölve
pattan a labda:
kit, hol, mikor ásnak el. szórnak a szélbe,
raknak ki póznán aszalódni,
vagy mésszel maratva tömegsírban.
Más helyett, ha tehettem volna,
nagy-hamaran feküdtem volna
gödörbe,
feküdtem volna máglyára-tűzre.
Secko-jedno. A sors nem úgy akarta.
Az élet!
Az élet olyannyira enyém,
a most is nyíló, változó, elmúló új tavasszal,
hogy kitartásom nincs élni benne.
Ha mégis lenne – szembeköpném magam.
S közben?
Kapaszkodok minden fába, fűszálba, virágba:
élni, élni, élni még, míg tart bennem a szufla.
Az esendőnél is esendőbb vagyok,
maradok.
Ne légy rest Szentmisi!
Befogni, kantározni,
oszt gyía fakó!
